Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Kertész Péter -

Az ember tragédiájában olvashatjuk: "Minden mi él, az egyenlő soká él/ a százados fa s egynapos rovar/ eszmél, örül, szeret és elbukik...". Ha Madách Imre, a talán legnagyobb hatású magyar drámaíró filozófiai alapvetéséből indulunk ki, Fridli Jenőné, született Gyarmathy Anna, drága Ancsa, és ne tekintsék holmi eredetieskedésnek: Anikó, ahogy magunk között az utóbbi, időtlennek tűnő esztendőkben szólítottam, teljes életet élt. Ez akkor is így van, ha távozásával mindannyiunk számára fájdalmas, pótolhatatlan űrt hagy maga mögött. Küzdelmekkel, szenvedésekkel tűzdelt, boldogságban sem szűkölködő teljes életet élt. Az alatt a néhány nap híján 72 esztendő alatt, ami megadatott neki, génjei révén örökölt, vagy önmaga által kialakított, karbantartott, tőle elválaszthatatlan báj és mindenek fölött derű jellemezte. Kevesek kiváltsága ez. Együttléteink során olykor már szinte azt hittem, hogy valami különleges csuda folytán sárkányvérbe mártották, vagy ő kotyvasztott magának valami, az emberi életet meghosszabbító varázsitalt, biztos kinevetne, ha most ezt hallaná, "már megint hülye vagy Kertész", mondaná. De hát nem mondja... Én meg, ha lenne annyi sütnivalóm, tudhatnám, hogyha drága Ancsa, Anikó járatos az elixir-előállításban, a készítménnyel mások kínján, traumáin enyhített volna, mint ahogy enyhített is, csak éppen nem mondta előtte azt, hogy abrakadabra, csiribi csiribá hókusz pókusz. Mi másért kerestük volna úton-útfélen a társaságát, találtuk ki a legkülönfélébb apropóból, hogy a közelében lehessünk, vitatkozhassunk, marháskodhassunk vele, a barátságába férkőzhessünk?

Ilyen formán akár fel is hánytorgathatnánk neki, hogy itt hagyott minket ellátatlanul. Azokat is közülünk, akiknek, hála Istennek, kutya bajuk, egyvégtében mosolyog rájuk a szerencse, és csak (három felkiáltójel zárójelben) a szeretetétől lesznek megfosztva, amíg csak élnek. Ancsa ebben felülmúlhatatlan volt: a tiszták bölcsességével felismerte, hogy attól ő fikarcnyit sem lesz szegényebb, ha nem fukarkodik a szeretetével. Viszonzásul mindenki szerette. Betegségeiből se csinált különösebb faxnit. Ha mindenképpen be kellett feküdnie valamelyik kórházba, azonmód szociális és lelki nővérke lett a kórteremben. Kedélyes beteg volt - sohasem kedélybeteg. A kifejezés eredeti értelmében homo politicus volt, a szeretet aktivistája: óvakodva a legcsekélyebb patetikusságtól. Fáradhatatlanul kiállt ügyek mellett - de soha sem azok ellen, akik az övétől eltérő álláspontot képviseltek. Némiképp módosítva József Attila gyönyörű sorát: értük haragudott, nem ellenük.

Teljes életet élt. Nyolc éves volt, amikor majdani férjét, a 14 éves Fridli Jenőt megismerte a Győr melletti Tétszentkúton, ahová a szülei a háború elől ott élő rokonaikhoz menekítették a fővárosból. Érettségi után alig hogy hazaért, virágcsokorral felszerelkezve betoppant az akkor már matek, fizika, kémia szakos tanár úr, hogy megkérje a kezét. Harmincöt éven át voltak elválaszthatatlanok egymástól, mikor az imádott férjnek, két fiúgyermek édesapjának elfogyott az élete. A 35 évből 33-at, krisztusi kornyi időt Szentendrén töltöttek együtt jóban-rosszban.

Jenő a hét három napján az izbégi iskolában okította a nebulókat, másik három munkanapján járási tanfelügyelőként szorgoskodott. Drága Ancsa meg - miután könyvkereskedői segédlevelet majd boltvezetői képesítést szerzett - a Fő téri Tóth Árpád könyvesbolt vezetőjeként tette a dolgát. Tessenek megkapaszkodni egymásban: 1956-tól 1992-ig! Tette a dolgát, jóllehet tudom, tudjuk, hogy jócskán megsokszorozta azt. Ancsa - a nélkül, hogy ezt a maga számára távlati programként megfogalmazta volna - valóságos intézmény lett a városban, meg azon túl is, ami nem volt éppen kis kunszt akkoriban. Furcsa mód azonban ezt az úgymond bebetonozott intézmények nem nehezményezték, még talán jó szemmel is nézték. Az a mondás járta, hogy amit Ancsa nem tud Szentendréről, azt nem is érdemes tudni. Ha a Bécsben vagy Amerikában élő barátai valamiféle emlékezetkimaradás következtében csak azt írják a címére küldendő levél borítékjára, hogy Fridli Jenőné, Szentendre, azt is megkapja. Ancsa akkor is teljesítette az éves tervet, ha a Teátrum monstre nézőtere hetekig láthatatlanná tette a boltját. És miközben mindenre érdemi választ adott, amit egyre gyarapodó, hűséges vásárlói hozzá intéztek az éppen helyére került újdonság valamelyikéről, az egykori kereskedőház eme kis szegletében - fene tudja hogyan, az biztos, hogy Ancsa sose bocsátaná meg nekem, ha most azzal rukkolnék elő, hogy az ő vonzereje, sármja, kisugárzása hatására -, egyidejűleg egyfajta, azóta is hiányolt szellemi műhely jött létre. Írók, szín- és képzőművészek fordultak meg rendszeresen itt, hogy vele és egymással eszmét cseréljenek, meghányják-vessék száz bajuk. A teljesség igénye nélkül a már eltávozott és a még közöttünk lévő állandó kuncsaftok: Vas István, Szántó Piroska, Karinthy Ferenc, Szeberényi Lehel, Barcsay Jenő, Békés István, Major Tamás, Kazimir Károly, Takács Marika, Szakonyi Károly, Deim Pál, Balogh László, Asszonyi Tamás, Csikszentmihályi Róbert, Szentirmai Zoltán.

A közjót szolgálta. Felügyelte a választások tisztaságát, tanácstagként az akkor még több mint félszáz tagot számláló testületben fáradhatatlanul protestált, nem múlt el ülés, hogy szóra ne emelkedett volna. Ha készül tábla, amely Fridli Jenőné született Gyarmathy Anna, Szentendre Pro Urbe Díjasának emlékét őrzi, az egyiket mindenképp valahol ott kellene elhelyezni, ahol az elmúlt csaknem négy évtizedben élt. Ancsa volt a lelke, motorja, leegyszerűsítve gazdaságisa a város második, 1965 és 1969 között sóskúti kőből épült, úgynevezett KISZ-II. lakótelepének, amely ma is 20 ikerházban 40 család otthona.

Ha most azzal búcsúznék Tőled fiaid, menyeid, unokáid, a magam és mindazok nevében, akik szerettek és tiszteltek, köszönjük Ancsa, hogy kortársaid lehettünk, vagy valami ehhez hasonló közhelyre ragadtatnám magam, eltelne egy idő, mire megint fogadnád a köszönésemet. Egyébként is, tennéd hozzá, minek az egészből ekkora cécót csinálni, ha egyszer előbb-utóbb úgy is eltávozunk mindannyian.

Hát szerbusz édes Anna, Ancsa, Anikó, aztán vigyázz majd Magadra, valahogy mi is elboldogulunk Nélküled, igyekszünk megőrizni Belőled mindazt, amivel életed során magajándékoztál mindannyiunkat: emberségből, bölcsességből, szeretetből ebben a mindinkább eszét vesztő világban.

Elhangzott június 22-én a szentendrei köztemetőben.

© 2017, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «