Őrzök magamban képeket

Férfiakról, akik körülvesznek

Tiringer Tündi -

Első kép

Egy férfi arca, katonaruhás. Szebb talán, mint Jávor Pál. Vakító kék szemében makacs csillogás. Erő és szépség. Ezt látom, egy húsz éves fiú arcán. Ő a nagyapám.
Amikor megszületett, még használhatta a címét. A birtokokat ősei elkártyázták, a maradékon mások kártyáztak. Nem sírt, legalább is, nem tudom, és nem tudod. Összeszedte azt, ami maradt: a józan eszét és önmagát. Tanult és házakat épített. Nagyokat és erőseket, amilyeneket nehéz elmozdítani.

Megnősült. Elvette a legszebb lányt a környéken. Ő aztán szült neki lányokat. Dolgozott, amíg két karja bírta; értük, magáért, a múltért.

Most egy otthonban várja, hátha történik még valami. A falon számtalan kép egy gyönyörű asszonyról: egy halott feleségről. Ha néha napján az unokái rányitják az ajtót: örömünnep. Dédunokái lépteit féltő tekintete követi, nehogy elessenek a csak számára látható akadályokban. Most már sír is. Láttam, láthatod. Elég, ha időnként azon a barna ajtón - ami szociális alapon jár - betoppanok. Olyankor átölel reszkető, de még mindig erős karjaival és zokog. Örömében, hogy vagyok.

Második kép

Egy férfi barna szemekkel, fekete-fehéren házat épít. Majd rombol. Az emlékeim lassan elavulnak, sejtelem, honnan hozom elő őket.
Illata: gépolaj, cigaretta és bőrének jellegzetessége. Tapintása: puhaság, ahogyan hozzábújok nagy, mackós testéhez. A nevetése, a meséi, az örökös álmodozása. Ő az apám.

Fiatalon nősült. Én voltam az egy szem lánya. Elromlott minden és mindenki. Ott ült pedig nem is olyan rég - mintegy tizenöt éve - a szobában, amikor az első "regényemet" körmöltem egy nagy, sárga kockás füzetbe. Én hasaltam a földön, ő időnként válaszolt. Türelmesen az ostobaságaimra. Komolyan vette őket. Aztán egy téli hajnalom összecsomagolt és elhagyott. Azóta senki nem veszi komolyan a butaságaimat.

Harmadik kép

Egy öregedő fiatal férfi és egy kislány, piros ruhában. Megmozdul a kép és zene is szól. Csárdást táncolunk újra és újra. Forgunk és copfjaimat dobálja a ritmus. Ő fogja a derekam, lehajol, térdeit megroggyantja hozzá. Még mindig érzem kezeinek nyomát. Vannak érzések, amelyek örökké megmaradnak égető nyomként testünkön.
Túl fiatalon ment el. Még ma is élhetne. Megígérte, hogy az esküvőmön táncolunk. Nem volt ott, de ha ránézek a képünkre, most is és bármikor felkérhetem. Udvariasan meghajol, én lábujjhegyre állva érintem a vállát. Piros szoknyám pörög és forog, a copfjaim mennek utána. Ilyenkor boldog vagyok és csak hat éves, de az nagyon. Nagybátyám volt, és néha jó volna a nyakán lógni megint. Mint akkor, amikor még azt hittem, semmi soha nem fordulhat rosszra.

Negyedik kép

Egy férfi az állomáson áll. Pont ott, ahol lennie kell, a városom nevét jelző tábla alatt. A helység, ahova haza lehet és kell is szaladni. Hajnal van. Köd. Államvizsgázni megyek és félek. Keresztapám felszáll velem a kisvonatra, megölel, téblábol, leszáll. Félt. Ezt érzem. Ahogyan utánanézek, egy kicsit megáll az ominózus tábla alatt. Lefényképezem magamban. Aztán, hirtelen megfordul, dzsekije zsebébe süllyeszti kezeit és gyors léptekkel elindul a város felé. Amikor leszállt a vonatról csillogtak a szemei. Láttam. A kalauz áll, tétován mellettem, az ő szemei is fényesek.
"Apuka?" - kérdi, és én mosolyogva rávágom: "Igen."

Ötödik kép

Ezen a képen egy kisfiú guggol, zöld pólóban, arcán széles mosoly. Gombafrizurája alól hunyorog a vakító nyárba. Rózsák, kert, vibráló élet. Öt éves és nem tudja még, hogy hamarosan minden elromlik majd körülötte. Sokat sír, zaklatott gyerek. Valahogyan nem érti, hogyan is került erre a világra. Beteges és rossz alvó. Féltik. Anyja különösen. Ő az öcsém.

Egyszer azt álmodtam, hogy meghalt és én eltemettem. Még soha nem rázott meg ennyire senkinek semmilyen halála. Féltem és reszketek érte. Most már csak jó ötven kilométerről szemlélem őt, de azt minden nap.
Még mindig nem érti, hogy került ide. Nem tudja, amit én biztosan, azért, hogy ő is vigyen tovább. Mert fontos az estét megérni, hogy imádkozhassak érte is.

Hatodik kép

Egy kisfiú ül egy balatoni üdülőtelep korlátján. Szeme huncut, csillogással kacsintó. Lepattan és továbbszalad. Int, hogy kövessem. Loholok utána, nézem, ahogyan futás közben felnő. Mire leérünk a tó partjára és én utolérem, már húsz éves.

Átölel, felemel. Leejt és utánam nyúl. Visszaránt, nem hagy leesni. Továbbvisz. Eldől a fövenyen, kezében az én regényem. Beleolvas, felkacag. Továbbolvassa, szomorú lesz. Leteszi, fölveszi. Beleír és átírja. Az életem hivatalos lektora ő. A férjem.

Megsimítom őszülő haját, végighúzom ujjamat szeme barázdáin. Ezer éve hurcoljuk egymást, változó testekkel. Mindig itt voltunk és mindig itt leszünk. Együtt. Innen tudod, hogy a világ létezik. Ő meg én. Én meg ő. Mindenek és semmik.

Hetedik kép

Két kisfiú. Egy szőke, egy vörös. Egy kék szemű, egy barna. Ráció és emóció. Külön világok, amelyek két pontban biztos, hogy találkoznak: hozzám bújnak, apjukra másznak. Ők a fiaim.
Mi lesz belőlük? Agysebész, katona? Író vagy festő? Esetleg zongoraművész vagy sakk bajnok? Mindegy, csak éljenek! Érezzem még sokáig az ölelésüket. Azt a mámorító jót, amit kétszer két csodálatos kar nyújtani képes. Amelyben benne van a világmindenség fontos kérdésének válasza: miért vagyok itt? Ezért.

Vannak képeim nőkről. Ők vigyáznak rám.
Vannak képeim férfiakról. Ők visznek tovább.

tiringer.hu

© 2016, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «