A játszótér

Módra Ildikó -

Engem Málna hívott fel, őt a Rondó, a Rondót Gábris. Nekem kellett volna Kistamásnak szólni. Erika még aludt, csak suttogtam a telefonba, alig vártam, hogy Málna befejezze. Ami nem szép dolog, tekintettel arra, hogy vagy hat éve nem beszéltünk. De nem mondhattam el neki, hogy hat éve mindent Erikának köszönhetek, s nem szívesen ébresztem fel őt a pofázásommal, mert akkor Erika morcos lesz, s pokollá válik a vasárnap délelőttünk. Erika nagyon morcos tud lenni, ilyenkor úgy érzem magam, mint sráckoromban a nagy balhék kitörése előtt. Akkor anyámra haragudtam, hogy miért nem fogja be a száját, úgyis tudja, hogy a faterral nem érdemes szembeszállni, minek hergeli. Erika nem a fater, de hamar begerjed, de most már csak magamra haragudhatok.

Meg aztán mit is mondtam volna Erikának. Hogy Málna hívott - micsoda hülye név! -, régi haver a térről - nem vagy még fiatal a nosztalgiázáshoz? -, bontják a játszóteret - nem mondod komolyan... -, s úgy gondolja, ott a helyünk - agyrém, nincs jobb dolgod? -, persze, nem megyek, csak ha már hívott - honnan tudja a számunkat? -, akkor már mégse tehetem le egy szó nélkül. Szerinte bizonyára letehetném szó nélkül, s ha ébren lenne, meg is tenném, de még aludt, ezért megkockáztattam a suttogást.

Az általános befejezése után tíz évig nem láttam őket. Tíz év után akkor is Málna hívott fel, őt a Rondó, a Rondót meg Gábris. Nekem kellett volna Kistamásnak szólni. Málnának hihetetlen tehetsége volt a nyomozáshoz, mindig azt hittük, rendőr lesz belőle, de aztán megtörtént az, s többet nem emlegettük a rendőröket, s belőle inkább újságíró lett a helyi lapnál. Nem nagy szám, mondja, közepesen fizetik, de békén hagyják. A játszótéren találkoztunk. Ez nem az - bökte ki hosszú hallgatás után Rondó, ekkorát nem nőhettem, a térdemig ér ez a nyavalyás keresztrúd, amin elméletileg még lógtam is, de ez nem lehet ugyanaz, biztos kicserélték... Persze ugyanaz volt, a mi hatalmas játszóterünk a két hintával, a homokozóval és a mászókával. Na meg a dombbal, de annak hátat fordítottunk, mintha ott sem lenne, közben nagyon is ott volt, bár ugyanúgy át kellett méretezni az emlékeinkhez képest, mint a keresztrudat.

Én csak a nagyanyámékhoz jártam ide, nem voltam bennszülött, mint ők. Ráadásul este hétkor nekem mindig föl kellett mennem, halálra cikiztek a pizsamaosztással, de a nagyapám tudta, hogy a bozót mögött hol vannak rések a teniszpálya kerítésén, ezáltal én is tudtam, hogy a bozót mögött hol vannak rések a teniszpálya kerítésén, így befogadtak, mert olykor elvittem magammal őket labda-vadászatra. Az elutasításukra mért végső csapás a fagylaltozás volt, amikor a Sport presszóban elköltöttünk vagy ötven forintot vanília-csokira és tropikólára. Azt hitték, én vagyok a falusi gazdaggyerek, pedig csak tömegbaleset volt az előző héten.

Azt is én okoztam, legalábbis sokáig azt hittem. Rendes, templombajáró gyerek voltam, ministráltam misén, esküvőn, vittem a füstölőt a temetéseken. Nem mintha a hit buzogott volna bennem ennyire: a parókián volt a faluban az egyetlen pingpongasztal, azt csak a hittanosok használhatták, hát hittanos lettem én is. Az esküvőért sosem kaptunk pénzt, én ezt már akkor sem értettem, a temetéseken viszont a gyászolók mindig a zsebünkbe csúsztattak egy-egy papír tízforintost. Arról ábrándoztam, hogy kitör egy járvány, és gazdag leszek. Aztán az expresszvonat belerohant a 16.10-es buszba. Tele volt falusiakkal, meg is haltak vagy öten. Nem akartam én a füstölőt vinni, mert furdalt a lelkiismeret, de nem tudtam mit felhozni, mint ahogy most sem tudok Erikával vitatkozni, rendszerint az van, amit ő akar. A pap meg azt akarta, hogy vigyem a füstölőt. Vittem. Dőlt a pénz. Elköltöttem az egészet, hogy ne égesse a zsebemet a gyilkosságból származó jövedelem. Attól fogva bandatag lettem én is.

Erika nem tud ezekről a dolgokról. Úgy is tesz, mintha a találkozásunk előtti énem szégyellnivaló rokon lenne. Számára 25 évesen születtem meg egy óbudai kocsmában, ahová kosztért, piáért meg némi zsebpénzért zenélni jártam a Nagy Lecsúszás idején.

A Málnáékkal való találkozás nem sokkal előtte volt. A dombnak háttal, nyeglén nyilatkoztunk sorsunk alakulásáról, sokkal nyeglébben, mint annak idején kamaszkorunkban.

A Kistamásnak persze nem szóltam. Ők is tudták, hogy nem fogom megtenni, egyikük sem tette volna meg, én voltam az, aki bevállalta, hogy kimondottan nem hívja fel. Pedig ő sokkal előbb lett bandatag, mint én. Kistamás csöndes fickó volt, sápadt, ványadt, azért szerettem, mert őt is bekiabálták este hétkor, mint engem. Rendelkezett továbbá a csöndes fickók ama pozitív tulajdonságával, hogy sokat tudott. Nem ment el az ideje pofázásra, inkább figyelt. Tudta azt is, Irinyi hol lakik. Irinyinek nem ez volt a neve, Ágotának hívták, de amikor először lejött a térre, Irinyi feliratú mackófölső volt rajta, így ragadt rá a név, pedig nem is ő, hanem a nővére járt az Irinyibe. Irinyi/Ágota nem lett bandatag, mert csak lány volt, cserébe mindannyian beleszerettünk. Amikor este hétkor bekiabáltak minket, még sokáig forgolódtam, mire Irinyi nyomasztóan boldogító emlékétől el tudtam aludni.

Erikával más. Erika maga a biztonság számomra, bár olykor nyomaszt, aludni azért kiválóan tudok mellette. A kocsmából felcipelt magához, és megmentett. Bemutatott néhány ismerősének, persze, valamicskét igazítania kellett a kinézetemen, de legalább nem kellett miseruhát fölvennem. Az első dalok megírása könnyen ment, évek óta a fülemben laktak, csak elő kellett onnan csalogatni őket. Aztán a joghurtreklámnál megakadtam, s ha Erika nem pirít rám, újra megindulok lefelé.

A dombot hatalmasnak láttuk. Borzongtunk tőle és áldottuk - egyszerre. Áldottuk, mert a pisisekkel inkább átmentek a telepi játszótérre. Az a szóbeszéd járta, hogy a tanácselnök félkegyelmű bátyja éppen ezen a helyen fojtott meg egy hétéves gyereket. Hogy a domb alatt a kisfiú holtteste van elásva. Hogy a tanácselnök vezeklésül építtette pont ide a játszóteret. Ami már annyira morbid, hogy akár még igaz is lehetett.

Haláldomb - így hívtuk.

Engem ugyan sosem rázott ki a hideg, kísérgettem addigra már elég halottat.

Nem emlékszem, kinek az ötlete volt. Nem hiszem, hogy az enyém, sosem voltam kezdeményező. Talán Rondóé... Elvégre ő volt a banda vezére, igaz, ezt így sosem mondtuk ki. Gábris volt a legidősebb, de Rondó volt a határozottabb. Kistamás akkor már napok óta nem jött le. Állítólag tanulnia kellett. Málna viszont látta kijönni tőlük az Irinyit, úgyhogy minden addig elfojtott féltékenységünk rázúdult a ványadt Kistamásra. Mire aztán lejött, kész volt a terv. Bátorságpróba! - húztuk, s végül igent is mondott, bár még maga sem tudta miért, azt meg főleg nem, hogyan fogja véghez vinni. A Bátorságpróba abból állt, hogy szombat éjfélkor mindannyian kiszökünk, s találkozunk a Haláldombnál. Ennyi. Bár aki ismerte felmenőinket, annak ez is bőven elegendő lett volna.

Az átverés az volt benne, hogy mi előbb szöktünk ki, s vittük a szennyesből elemelt lepedőket is. Mire Kistamás kilógott, már magunkra borítottuk a lepleket, s abban a pillanatban, ahogy elérte a domb alját, halálhörgést hallatva előugrottunk a bozótosból.

Kistamás nem szólt semmit. Először azt hittük, hülyét csináltunk magunkból, s ő túltesz mindegyikünkön. Röhögve meggyújtottuk az elemelt fáklyát, akkor láttuk meg a belső combjánál terjedő foltot, s az arcának minden eddiginél halványabb színét. Aztán elvágódott. A szemei kifordultak, a szája habzott, minden tagja külön rángatózott. De még mindig azt hittük, viccel. Végül a Málna mondta, hogy ebből baj lesz, itt fog nekünk meghalni a Kistamás, azt' áshatjuk el a másik mellé. Komolyan gondolta. Én nem akartam megint gyilkolni. Megragadtam az egyik tremolózó kart, s húzni kezdtem. Mindegyik végtagjára akadt belőlünk egy, hazáig vonszoltuk. Ott azon tanakodtunk, hogy becsöngessük és otthagyjuk, vagy várjuk meg az anyjáékat... Gábris döntése volt a maradás, azt mondta, elég lesz egyszer fölébreszteni a szüleit, inkább a rendőrökkel együtt megy haza. Kistamás anyja nem üvöltött, pedig arra számítottunk. Hívta a mentőket. Velünk nem foglalkozott, sőt, a mentő érkezésekor elzavart minket a lépcsőház elől. Hetekig vártuk, mikor csap le a bárd, de nem történt semmi. Kistamás egy hónapig volt kórházban, utána meg elköltöztek.

Irinyi soha többet nem állt szóba velünk.

Erika erre azt mondaná, megérti. De nem mondhatja, mert sosem tudja meg, mi történt tizenöt éve Kistamással és a bandával. Málnát végül az utcáról hívtam fel. Mondtam neki, hogy bocs, de dolgozom, nem érek rá, meg azt is, hogy majd hívom. Erika is így szokta. Aztán a szekrény mélyéről előástam a szegecses bőrdzsekimet, kis hazugsággal ellógtam otthonról, s kocsiba ültem. A dózer épp akkor durálta neki magát a Haláldombnak, amikor odaértem. A mászókát addigra már kidöntötték. Korán volt, Málnáék csak későbbre tervezték a búcsúvizitet. Egyetlen autó állt még a parkolóban az enyémen kívül. Amikor elkanyarodtam, mintha Kistamást láttam volna a kormánykerék mögött. Biztos csak képzelődtem, talán a góré ellenőrizte az építkezést.

Néhány napig még figyeltem az újságokat, aztán megfeledkeztem az egészről, mert a nyakamba szakadt egy klozettpapír reklám, amelyhez négyrétegű, illatosított dallamot kellett kreálni. A Nagy Lecsúszás korszaka elmúlt.

© 2017, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «