A Mi Díszpolgárunk 2006.

Kertész Péter -

Kedves Barátaim,

az alábbiakat elmondandó valami vidám akármivel szerettem volna kezdeni. Mostanság azonban ez valamiért nem mindig sikerül nekem, s ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Annyit viszont előre bocsáthatok - ördöngős ravaszsággal -, hogy jelen közszereplésem vége felé azon leszek, hogy most itt felhőtlenül örülhessünk egymásnak.

Nos hát. Kétféle ember van: akinek van, vannak kitüntetései, és akinek nincs. A mindenkori döntés, hogy kinek ismerjék el plecsnivel, élete végéig járó mindenféle kedvezményezettséggel, média-mennybemenesztéssel az érdemeit, annak megítélése bizonyos mértékben szubjektív, kurzus-függő, amiből természetesen nem következik, hogy arra érdemes honfitársaink nem részesülnek (részesülhetnek) a társadalom, vagy akár csak közvetlen pátriájuk elismerésében. Ugyanakkor bizonyos teljesítmények, életművek az arra illetékes grémiumok figyelmét elkerülik, vagy egyszerűen csak nem vesznek tudomást róluk. Maradva pátriánknál, ennél a kis ékszerdoboznál, az a módi, hogy legalább 20 helybéli választópolgárnak kell javasolnia egy arra érdemes hölgyet, illetve urat, hogy a szerintük őt megillető városi kitüntetést elnyerhessék. A helyi törvényalkotók azonban e valóban demokratikus lehetőséget megfejelték azzal, hogy hasonlóképp előterjesztéssel élhet bármelyik képviselő is, következésképp az ő akarata legalább olyan mértékben esik latba, mint alkalmasint 20 választópolgáré, akik közreműködtek abban, hogy mandátumhoz juthassanak.

Abból viszont, hogy egy szabályozás olyan amilyen, még nem következik, hogy a mindenkori törvényhozóinknak semmibe kellene venni a lakossági jogokat, értem ez alatt, hogy a képviselőink önmérsékletet tanúsíthatnának. Sajnos a gyakorlat ezt nem igazolja: tapasztalhattuk az elmúlt esztendőkben, hogy: nem egy rangos városi trófea képviselői előterjesztés alapján talált gazdára a város parlamentjében. Ez van, ezt kell szeretni? - tehetnénk fel a szónoki kérdést. Természetesen nem kell szeretni, de nem is kell fenntartás nélkül tudomásul venni. A civil társadalomnak, városlakóknak megannyi lehetőségük kínálkozik, hogy a mindenkori kurzus, városvezetés akaratától eltérő módon fejezze ki köszönetét, elismerését annak, azoknak, aki/akik megítélésük szerint erre valóban rászolgáltak.

Jelen összejövetel - ha nem hangzik túl nagyképűen - egyfajta tanúságtétel e civil kurázsi mellett. Néhányan Szentendrén (ha nem is éjjel-nappal) azt gondoltuk, kifejezzük tiszteletünket, elismerésünket egy barátunk iránt, s ennek valamilyen kézzel fogható, még akár falra is akasztható, születésnapi csecsebecse, szándékunk szerint a teljesítményhez méltó elismeréssel, amely a jellegét illetően egyfajta Oklevél, rukkoljunk elő. Az ötlet sokunké, a szöveg többek által kiegészített és jóváhagyott, a tipográfia Kemény Zoltán grafikus művész munkája, amely Vincze László és fiai Papírmerítő Műhelyében és Nagy Sándor Képkeretező Műhelyében öltött végső alakot.

Nincs hát más hátra, mint átadnom Perjéssy Barnabásnak valamennyi itt lévő, és a jelen eseményről mit sem sejtő, ilyenformán igazoltan távollévő barátunk nevében az oklevelet, amelynek szövegét, ha nincs ellenükre, felolvasnám.

A Mi Díszpolgárunk

Perjéssy Barnabás

Adatik pedig - ha nem is a megszokott módon - az évente egy ízben odaítélhető legrangosabb városi kitüntetés egy fölöttébb érdemes férfiúnak, aki nyugállományba vonulása alkalmából erre mindenkinél inkább rászolgált volna. Tanult mesterségét illetően tanár és népművelő, amit annyira komolyan vett, hogy mást se tett 1968-tól napjainkig, mint tanított és a szó eredeti értelmében "népművelt", az eltelt négy évtizedből egy esztendő híján mindvégig a mi kis ékszerdobozunkban. A Szentendrei Nyár, a Teátrum valósággal sziámi testvére lett, elválaszthatatlanok egymástól. Művészek százai tanulták meg tisztelni szelíd szívósságát, kifinomult ízlését, s a mindinkább eluralkodó középszert elhomályosító kultúráltságát. Megannyi csapás érte az elmúlt 36 esztendőben, de a program rendre összeállt időben s a lebonyolítás gépezetébe nem juthatott a működést gátló porszem.

Perjéssy Barnabás tud valamit, amit kevesen tudnak, egy szóval - mondjuk ki: lesz ami lesz - kihaló félben lévő humanista a javából, különleges szerencséje e kivagyiságban nem szűkölködő városnak - amely nem köszönte meg szolgálatait, mint érdemelte volna -, hogy annak idején mint friss diplomás fiatalember ideszegődött, s arra tett (meglehet, szent) fogadalmat önnönmagának, hogy mindenkit, akihez elér a keze, a szava, tanítani fog - nem középiskolás fokon.

Megnyugodhatsz, drága Barnabás, méltónak bizonyultál lapalapító Sándor dédnagyapádhoz, akinek nevét méltán őrzi utcanév a városban. Ilyesfélére Te nem aspirálsz, ezért jelen elismerés nem holmi politikai akarat szüleménye, az ilyenkor szokásos nagy csinnadrattával sem szolgálhatunk, plakett helyett is csak e suta szavakból, szeretetből összegereblyézett corpus delictire futotta. Őrizz meg minket jó emlékezetedben.

Szentendre. 2006. október 22.

Munkatársaid, barátaid, tisztelőid

(Elhangzott a Barlangban október 26-án, Perjéssy Barnabás nyugdíjba vonulásának apropóján összehívott meglepetésbulin.)

© 2017, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «