Budapesttől nem messze, Szentendrén

Tiringer Tündi -

Az egész egy keddi napon történt, a XXI. Század hajnalán, Budapesttől nem messze, Szentendrén. Az Európai Unióban.

Fárasztó napunk volt. Lassan átléptünk a nyári szünet utolsó egy harmadába. Édesanyám bevállalt belőle két napot, tehát így csak az 58. közös, szünidei napunkhoz értünk. Reggeltől kezdve takarítottunk a fiúkkal. Délután pedig a szokásos fagylaltkehely-uzsonna elfogyasztása közben különös észrevételt tettem: legszívesebben lefeküdnék aludni. Megráztam magam, leborítottam a sokadik kávémat és indulást vezényeltem. Biciklizni indultunk. Szép délután volt, de nagyon csúnyán végződött.

Amikor hazatértünk a lakótelepre, gyakorlatilag az utolsó akadályt kellett volna leküzdenem. Helyükre rakni a bicikliket. Nem tudom, hogyan kerültem a lépcső aljára. Arra még emlékszem, hogy egy erőművészt megszégyenítő mozdulattal vállamra vettem a mountain-bike-omat. A következő hangos kép szerint ülök a tárolóhelyiségek mellett, sikítok, reccsennek a lábaim és a kerékpárom békésen áll a fal mellett. A hátizsákom valami csoda folytán alattam talált magának helyet. Gyorsan kellett cselekednem, és jó színészként viselkednem. Nagyobbik fiam ugyanis pánikra hajlamos lévén, apró kezeit a szájára tapasztva állt fölöttem és zokogott. A kicsit nem is láttam, hol lehet. Gyermekeim viszonylagos megnyugtatása után újabb harci feladat elé néztem. A bal lábam fájt, de működött. A jobbra viszont nem tudtam ráállni.

Mentőangyalom egy házban lakó fiatalember képében érkezett, aki legalább a fiúk kerékpárjait levitte a tárolóba. Utána nem tudom, hogyan, de felkúsztunk a harmadikra. Ott aztán kibőgtem magam mindenért. Fél évszázados sírást rendeztem pre és post. Aztán felhívtam a férjemet, aki azonnal megfordult és hazaindult. A másodállásában hajtott éppen A pontból B-be. Út közben felhívta a szentendrei SZTK-t, így mire hazaért - nagyjából a viharral egy időben - már információ birtokában is volt: este hétig mehetünk, ügyelet van a sebészeten. Mi, kérem szépen ott is voltunk. Csak ügyelet nem volt. Közben jól megáztunk, hiszen olyan vihar tombolt Budapest és a Dunakanyar felett, hogy egy úszó EB aznapi versenyei is lemondásra kerültek. A gépkocsik mintha valami hormonzavaros patakban gázolnának, úgy közlekedtek az utakon. Hét órakor megkaptuk az ukázt Szentendrén: az Árpád kórház az ügyeletes, oda tartozunk.

Elindultunk. Tudni kell rólam, hogy kevés számú gyógyszert tartok otthon. Többnyire a gyermekeim kínjait enyhítendőeket. Fejfájás csillapítóm is van, és porom hasmenés ellen. Lázcsillapítóm is. Fájdalomcsillapítót azonban egyáltalán nem szereztünk be az elmúlt évek során. Ebből kifolyólag a harmadik órámba léptünk, amikor is folyamatos fájdalmaim voltak. A viharban lassan tudtunk haladni, egyedül a két fiam élvezte a "vizitúrát" a hátsó ülésen. Mert, persze, jobb híján, mind a kettő végig velem volt. Így érkeztünk meg este kilencre, Újpestre, az ügyeletes kórházba. Oda, ahova a szentendreiek tartoznak. Mivel fél óra várakozás után ráébredtem, hogy minimum öt óra múlva kerülhetek egy orvos színe elé, gondolkodni kezdtem. A harmadik eszméletlen balesetest vitték el a kisfiaim orra előtt, az én lábaimat begyömöszölve a sarokba - de, nekem legalább volt ülőhelyem! Mellettem egy idősebb hölgy próbált rábeszélni egy fiatal, feldagadt kezű tanárnőt, hogy menjen haza, nem is olyan csúnya a csuklója. A folyosó szélén egy fiatal fiú feküdt, aki beleesett a fedél nélküli csatornába. Őt a műtősök egyszerűen átdobták a mentő-ágyról egy hordágyra. ("Könyökével húzza má' magát!")
Akkor furcsán kezdtem érezni magam. Rázott a hideg. Percek maradtak ki, volt amikor nem tudtam, hol vagyok, volt amikor túl hangosan hallottam a mellettem ülők beszélgetését. A gyomrom felkavarodott, szédültem. Nem mertem szólni a férjemnek, aki falfehéren ácsorgott mellettem, a TAJ-kártyámat szorongatva, a fiaimat átölelve. Végül nem bírtam tovább a fájdalmat. Anyósomért kezdtem könyörögni, ami a Mama és köztem lévő, érdekes és nem mindig felhőtlen viszony miatt meglehetősen furcsa kívánság. De, volt nála valami, ami nekem akkor egyszerűen továbblépést jelenthetett ezen a zűrös-viharos éjszakán. Anyósom, drága egy budapesti kórház röntgenének vezetője, ugyanis. Akkor már olyan állapotban voltam, hogy mindent megadtam volna egy fájdalomcsillapítóért is.

Férjem tárcsázott, majd - nem először a nap folyamán - felkapott és kivitt a váróteremnek nem nevezhető, szakadt folyosóról. Azt hiszem, itt megint kiesik pár pillanat, mert az utolsó képem a véres zöld köpenyben ácsorgó férfi, a következő meg, hogy beülök az autóba. A fogaim pedig kocogtak. Ezt tisztán hallottam. Apuci feloldotta a kocsijára vonatkozó egyes számú szabályt (miszerint: a kocsiban nem eszünk) és a fiaink megvacsorázhattak végre.

Éjjel fél tizenegykor végre röntgenasztalra kerültem, kaptam egy fájdalomcsillapítót és elláttak. Protekcióval. Szerencsére nem tört csontom, csak nagyon összezúztam mindkét lábamat és a könyökömet. (a vállamat is, de ez csak reggelre derült ki) Bár azt hiszem, inkább örülök, hogy van egy egészségügyes a családban. Komolyan.

Felmerültek bennem bizonyos kérdések a tegnapi nappal kapcsolatban.
1. Miért nem sikerült a szentendrei SZTK-nak helyesen tájékoztatni a férjemet, délután öt órakor az ügyeleti rendről?
2. Miért kell ekkora távolságot megtenniük a szentendreieknek egy sebészeti ellátásért? (szerencse, hogy nem a biciklim kormányára estem, mert mászkálhattunk volna vele, ereklyeként hurcolászva a gyomorszájamban, addig, amíg el nem vérzek)
3. Egy fájdalomcsillapítót felajánlani, egy SZTK-ban, olyan nagy fáradság? Mint kétszeres, büszke édesanyának azért van némi fájdalomtűrő képességem, de csak ha az ominózus 6 órás szenvedésnek eredménye is van.
4. Az amúgy is zűrös budapesti ügyeleti rendszerhez odacsapni a vidékit is, nos... Hallottam káromkodni az Árpád kórház dolgozóit. Nem kárhoztatom őket érte. Egyáltalán nem.

Most a vidámabb történetet meséltem el Önnek. A két évvel ezelőtti nem volt ilyen "könnyed". Ott majdnem elveszítettem a legdrágább kincsemet - a férjemet. Így tudnám összefoglalni a történetet:
1. vasárnap reggel nyolc óra, Szentendre, orvosi ügyelet: "Semmi komoly, majd hétfőn tessék lemenni a háziorvoshoz!"
2. vasárnap este fél tíz, Budapest, Szent Imre Kórház, sebészet: "Miért ilyen későn jöttek? Ha fél órával később kerül be a műtőbe a férje, meghal."

A közte lévő kálváriát lásd fent. Két éve azonban nem egy összezúzódott test, hanem egy perforált vakbél volt az, ami majdnem kizökkentette Szentendre orvosainak békés életét a megszokott kerékvágásból. Szerencse, hogy vannak barátaink, akik autóba ülve bevitték Budapestre a 40 fokos lázban fetrengő férjemet. Szerencse, hogy van a férjemnek édesanyja, aki ránk kiabált: ez vakbél, menjetek kórházba, sürgősen! Kezdem egyre erősebben érezni, hogy életben maradásunkhoz feltétlenül szükséges egy egészségügyi dolgozó a családban.

Önöknek van ilyen ismerősük?

tiringer.hu

© 2016, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «