A Városvédő

Máté György -

Deim Pál 1974-es Műcsarnok-beli nagyszabású bemutatkozása a szakma és a műértő nagyközönség számára nyilvánvalóvá tette, hogy korszakos jelentőségű életművel találkozhattak. Művészettörténészek, írók és művészetpártolók azóta is figyelemmel kísérik és méltatják a művész munkásságát. Azonban - mivel képei és plasztikái elemzéséből indulnak ki elkerüli figyelmüket, hogy Deim Pált kezdettől fogva mennyire foglalkoztatja a hétköznapok művészete. Közelebbről a városesztétika, az esztétikus város.

Egyszerűbben szólva: a szép város. A művésznek ezt a másik arcát elsősorban mi szentendreiek ismerhetjük, mert Deim Pál mindig is szülővárosát, Szentendrét szerette volna szépnek látni és szépnek megőrizni. Azt a várost, amely - mint gyakran hangoztatja - meghatározó volt alkotó művészete kialakulásában, és ha nem itt születik, talán nem lesz festőművész.

Városvédő tevékenysége egyidős művészi pályafutásával. Az Országos Műemléki Felügyelőség kezdeményezésére a jelentősebb műemlékekkel és történelmi városrészekkel bíró városok az 1950-es évek végén műemléki, építési és városrendezési ügyekben tanácsadói jogkörrel felruházott ún. műemléki albizottságokat hozhattak létre. Szentendre is élt ezzel a lehetőséggel. Deim Pált is felkérték, vegyen részt a megalakított Műemléki Albizottság munkájában. Ettől kezdve ebben a testületben fejtette ki városesztétikai kérdésekben a véleményét. Ugyancsak az 1950-es évek végén ismerkedett meg Horler Miklóssal, aki éppen Szentendre műemlékeiről szóló könyvét írta. Városnéző műemléki szemléire rendszeresen elkísérte a Budapest műemlékeinek helyreállításával magának nevet szerzett építészt, építészet-történészt. Ezek a séták és beszélgetések Deim Pál számára felértek egy egyetemi kurzussal, és nagymértékben segítették érdemi munkáját a Műemléki Albizottságban. De Horler Miklós is jó hasznát vette a fiatal művész helyismeretének és észrevételeinek. (Horler Miklós említett könyve a Műszaki Könyvkiadó "Városképek (Műemlékek" sorozatában 1960-ban jelent meg. A témában máig alapvetőnek számító mű.)

A Műemléki Albizottság lényegében zártkörű testület volt, így Deim Pál ott kifejtett véleményeit nehéz lenne pontosan felidézni. A sajtóban megjelent cikkei viszont jól tükrözik a várossal kapcsolatos megnyilvánulásait.

Az Élet és Irodalom című hetilapban lépett először a nyilvánosság elé. "Szentendre csak egy van" című 1976 decemberében megjelent írásában csatlakozik Szentendre korábbi főépítészének, Páska Csabának a véleményéhez, aki a lap egyik előző számában "városgyilkosságnak" nevezi a Dunakanyar körút vonalvezetését és négy sávnyi szélességét. Deim Pál emellett sorra veszi a várost elcsúfító új épületeket. Többek között a Duna-korzón ma is ott éktelenkedő kör alakú építményt (egykor nyilvános WC-t), a kálvária mellé épített hatalmas transzformátor házat, a környezetbe nem illő Teátrum éttermet, a Ferenczy Múzeum új szárnyának a Görög utcára néző homlokzatát, az egészségház Szentendrén idegen csupasz tégla falát, vagy az új művelődési központot.

Úgy tűnik, a Műemléki Albizottság nem tudta megakadályozni, hogy az egyébként szükséges fejlesztés ne üssön mély, ma is látható sebeket a városképen.

1978-ban azonban olyasmi történt, amit azóta is sokan a belváros fénykoraként emlegetnek. Deim Pál és művésztársa, Balogh László színtervei alapján kifestették a Fő tér, a Dumtsa Jenő utca és a Görög utca, valamint a Duna-korzó házait, mintegy harminc épületet. A barokk színvilág teljes pompájába öltözött ekkor Szentendre belvárosa! (Mivel akkor még ismeretlen volt a számítógépes technika, a két művész a járókelők szeme láttára nagy vödrökben a helyszínen keverte és próbálta ki a házfalakon a színeket.)

Majd tíz év múltán, 1987-ben megszületik a helyi sajtó. Deim Pál megragadja az új lehetőséget. Az 1987 végi, 1988 eleji számokban közreadott "Mivé lettél Bükkös-patak?" című háromrészes írásában föleleveníti gyermekkora hangulatos Bükkös-patakját, amely akkor még tele volt halakkal és más vízi élőlényekkel. Partját hatalmas fák védték, erős, vastag gyökerekkel. (Ezek az írásai különösen kedvesek számomra hely- és kortörténeti értékeik miatt.) És mivé lett ebből a szinte paradicsomi állapotából? A patakot 1976-ban szabályozó szakemberek nem tanultak a korábbi rossz megoldásokból, az egri, a miskolci vagy a soproni patak városon keresztül átvezető szakaszának "rendezése" következményeiből. De nem vették figyelembe saját szakmájuk szakirodalmát sem. A Vízügyi Dokumentációs Iroda kiadásában megjelent "Vízépítési biotechnika" című könyv ugyanis elriasztó példáit (szerinte) mintha egyenesen a szentendrei mederrendezésből vette volna!

A rendszerváltást követően, 1991-ben a Nemzeti Örökség Bizottsága Szentendre belvárosát a magyar nemzeti örökség részévé nyilvánította. Érdemes idéznünk a határozatból: "A Bizottság indítványozza, hogy Szentendre Belvárosa részesüljön az egész nemzet védelmében. E célból felkér minden egyes állampolgárt és hazai intézményt, tekintsék kötelességüknek, hogy valamennyi rendelkezésükre álló eszközzel óvják és őrizzék." Azt gondolhatnánk, hogy ez az országos szintű értékelés lendületet adott a helyi városvédelemnek. Ezzel szemben az új városvezetés, bár nem szüntette meg, egyszerűen nem tartott igényt többé a Műemléki Albizottság munkájára!

Ez a megdöbbentő helyzet arra késztette Deim Pált, hogy ismét a nyilvánossághoz forduljon. 1991-ben és 1992-ben "Séta a városban" című cikksorozatával a Szentendre és Vidéke hét számában föltérképezte a várost. Nem előre megtervezett útvonalon indul sétáira. Arról ír, amibe belebotlik vagy amin éppen megakad a szeme. Szól az utcák vonalvezetésének és szintjének fölösleges megváltoztatásáról, a többi műemléki tényezővel egyenrangú hagyományos útburkolatról, a környezetükbe nem illő épületekről, a házak lábazatáról és színezéséről, vakolatdíszeiről, kapuiról és ablakairól, ablakrácsairól egészen a cserepekig. Deim Pál írásaiból, a legapróbb részletekre is kiterjedő észrevételeiből, javaslataiból összeállítható a helyi városvédelmi ismeretek tételes összefoglalója, a szentendrei városvédők kiskátéja.

Később, 1995-ben, a szamárhegyi építkezések miatt kirobbant vita során teszi fel a kérdést: "Miért jobb, (elvibb, modernebb) gondolkodás az, ha mondjuk angol építészeti motívumokat alkalmaznak egy szentendrei házon és nem a helyi hagyományokból táplálkozókat? Miért nem giccs az előbbi, és miért giccs az utóbbi?" A Castrum és környékének rendezésére 1997-ben olyan terv készült, amelyből hiányzott az eredeti és távlatos szellem, a valós perspektíva: a római erődítmény épületeit és falait sövénnyel jeleznék, kapuja elé turistafogadó bódékat állítanának. Deim Pál két írásában is (külföldön látott példákra és hazai elképzelésekre hivatkozva)e helyett a teljes Castrum felépítését javasolja, amely sokoldalúan hasznosítható lenne. Érvelése szerint a helyi művészet bemutatása (MűvészetMalom) mellett Szentendrének szüksége lenne más látványosságra is. Nagyszabásúakra, olyanokra, amelyek másutt nincsenek, amelyek fölkelthetik a vállalkozók és befektetők figyelmét. Ez garantálná megvalósíthatóságukat is. Ilyen lehetne például a Castrum.

A mai olvasóban felmerülhet a kérdés, mire alapozta Deim Pál (túl a hőn óhajtott kívánságon, hogy Szentendre őrizze meg egyedülálló arculatát, legyen szép város) aktív közszereplését, a városért való fáradozását? (Maradhatott volna műterme csendjében, csak saját alkotói munkásságával törődve). Nos, komolyan tanulmányozta a szakirodalmat, s így elismerésre méltó tájékozottsággal rendelkezett. Horler Miklós alapkönyvét már említettem. A "Vízépítési biotechnika" című szakkönyvet úgyszintén. De írásaiban idéz az Országos Építési Szabályzatból, az európai műemlékvédelem Velencében megfogalmazott kartájából, és ismeri a magyar műemlékvédelem olyan építész kiválóságainak írásait, könyveit is, mint Gerő László, Granasztói Pál, Pereházy Károly vagy Pogány Frigyes, és ugyancsak idéz belőlük.

Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy Deim Pál városvédő tevékenysége nem nosztalgikus múltba nézés. A jövő Szentendréjéért küzd akkor, amikor a hagyományos városképet akarja megőrizni, akkor is, amikor a Castrum teljes felépítését javasolja, és akkor is, amikor azért száll síkra újra és újra, hogy a MűvészetMalomban a szentendrei művészetet lehessen elsősorban bemutatni.

Deim Pál olyan Szentendrét szeretne, amelyből - az ő szavait használva - csak egy van. Születésnapján szívből kívánom ennek megvalósulását, de legalábbis a perspektíváját, további fáradozásaihoz pedig jó egészséget, sok erőt és alkotókedvet!

szentendre.hu/ujsag

© 2016, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «