efZámbó Istvánnal a Vajda Stúdióról

„Gondolkodom, tehát négyszárnyú madár-idomár vagyok”, avagy: „Hogyan lettünk edwinisták?”

Novotny Tihamér - , argus.hu, youtube.com

Novotny Tihamér: - Már régóta készültem erre a „mélyinterjúra”, vagyis vártam, lestem azt a pillanatot, amikor majd egy szuszra magnóra vehetem mindazt, ami veled és a Vajda Lajos Stúdióval kapcsolatos, ami a Te szerepedről szól ebben a történetben, különös tekintettel kamasz- és ifjúkorodra (korotokra), az indulás éveire, személyes indítékaidra (indítékaitokra), a világba érkezésedre (érkezésetekre), ellen- vagy szubkultúrává formálódó életszemléletedre (életszemléletetekre)...
efZámbó István: - Talán a VLS megalakulása előtti periódusról kellene beszélnünk, arról az időszakról, amikor az első októberi szabadtéri tárlatokat szerveztük itt Szentendrén a várdombi templomlépcsőn, hiszen ekkor alakult ki a V-stúdió magja...


A Templomdombtól a Műcsarnokig (2003), Rendező: B. Farkas Tamás, Teljes lejátszási idő: 52 perc

A Templomdombtól a Műcsarnokig (2003)

A Templomdombtól a Műcsarnokig (2003)

- Én viszont úgy tudom, hogy az akkori társaság csak részben fedi a későbbi VLS-tagságot. Sokan megfordultak itt, akik később lemorzsolódtak, el-elmaradoztak az idők során.
- Ez így van, de az egész „mozgalom” szellemisége itt kezdődött. Csináljunk egy szabadtéri kiállítást és jöjjön, aki jönni akar! S akinek megtetszett az elképzelés, az nem sokat teketóriázott. Például Aknay János is körülbelül ebben az időben került Szentendrére.

- Az első Szabadtéri Tárlatot tehát 1968-ban szerveztétek?
- Igen.

- Ez kinek az ötlete volt?
- Az én ötletem volt. Ebben az évben jöttem vissza Kecskemétről, és magammal hívtam az ottani barátaimat: Lacát (feLugossy Lászlót), és mindazokat, akikkel ott megismerkedtem. Azonban az első kiállítást még csak négyen csináltuk: Zádor Pötyi (Zádor Péter), Laca, én, és Tóth Dezső. Az egész akkor kezdődött, amikor összejöttem Lacával, és megismerkedtem néhány festő-gyerekkel, s kialakult egy társaság.

- De hogy és mikor kerültél Kecskemétre?
- Úgy, hogy otthagytam a szentendrei Ferences Gimnáziumot, és lementem nyomdásztanulónak Kecskemétre. A rokonoknál laktam 1966-tól 1968-ig, 16-18 éves koromban.

- Lacával mikor és hol ismerkedtél meg?
- Akkor esténként egy Rivers nevezetű zenekarban játszottam az Aranyhomok Szálloda teraszán, ami egy „rockközpont” volt abban az időben. Lacának pedig, aki épp a Balatonról érkezett Zádor Pötyivel, első útja ide vezetett. Nagy mappákat hurcolászott, akárcsak én. Megnéztük egymás dolgait, és attól kezdve nagyjából együtt mozogtunk.

- Miket csináltatok akkor? Mit tudtatok megmutatni egymásnak?
- Sose felejtem el! Laca egy zongorában tartotta festményeit az anyukája szobájában. Ezek nagyon vad képek voltak. Absztrakt, expresszív munkák. Rendkívüli módon hatottak rám, mert én inkább szürrealista jellegű, figurális melókat készítettem abban az időben. Azután elvitt Pötyi albérletébe, ahol az úgynevezett „Nalaja Klub” működött. Úgy képzeld el, hogy az egész szoba ki volt festve, amolyan bulizó helynek számított leginkább. Az elnevezés Pötyi ötlete volt, aki a kifejezést - Na-la-ja - egy Rejtő Jenő könyvből merítette(?!), s ebből alkotta meg a nalajázás fogalmát. A nalajázás elvont beszédet jelentett tulajdonképpen, a „beavatottak” nyelvén való automatikus, szürrealista szövegelést. Ide jártunk tehát a koncertek után, s a bulik közben lehetett folytatni a falfestést is. Úgy is mondhatnám, valamiféle mini művésztelepként funkcionált ez a hely. Nekem nagyon tetszett. Valójában így jöttem össze ezzel a csapattal.

- Terebessy László hogyan került a képbe?
- Tóbyáss is kecskeméti volt, Laca ismerőse. Ő is szobrászkodott már abban az időben. Kézzel faragott állatfiguráit általában magánál hordta. Terebessy, szüleinek köszönhetően, jómódú gyerek volt, egy igazi kégli-király. Nála normálisabb körülmények között lehetett bulizni, mint a „Nalaja Klubban”. Ez ugyanis csak kb. 160-170 cm magas volt. Tudniillik a galéria miatt ki se lehetett egyenesedni benne igazán.

- Miért, milyen lakás volt ez?
- Ez egy konyhának a galériája volt tulajdonképpen. Dodi (Szabó József) anyukája adta ki Pötyinek albérletbe. (Dodi és Pötyi jó haverok voltak.) Emlékszem Pötyi Picasso fél című képére, egy zöldes árnyalatú festményre, amely nagyon megfogott engem, és a társaságban is nagy sikert aratott. Pötyi tehetséges művésznek indult, jó képeket festett, de később abbahagyta. Dodi tehát szintén nalajista volt, aki ennek megfelelő szövegeket írt. Talán titokban költőnek készült. Én meg összehoztam velük olyan fejeket, akiket ők nem ismertek. Szilágyi Zolikát említhetném, a repülős-ejtőernyős poétát. Zoli érdekes ember volt, egy napon születtünk, majdnem ugyanabban az órában, s tök véletlenül ugyanabba a nyomdába kerültünk gyakornoknak. Később elismert költő lett (meg furulya- és dorombkészítő mester). De szóba hozhatnám Zsoldos Csabát is, aki fotózott, linót metszett, mindenes volt. Vagy Strasszer Andrást, aki szintén fotózott és Vámos Zolit, aki kitűnően rajzolt. (Egyébként volt egy eredeti Munkácsyjuk, amelyet mindig büszkén mutogatott a család. A Krisztus Pilátus előtt című kép egyik olajvázlata, amely védett műként szerepelt a múzeumi nyilvántartásban.) Később Barvich Iván is megismerkedett velünk. Általában a szovjet hősi emlékműnél találkoztunk, beszélgettünk, itt olvastuk fel egymásnak az aznap elkészült verseket. Természetesen Laca és én is írtam „költeményeket”, - amellett, hogy festettünk, képzőművészkedtünk. Ebbe a körbe járt Emőd (Bandl István), egy pesti srác, aki koleszos volt a piaristáknál és fantasztikusan rajzolt. Később kiderült róla, hogy közelebbről ismerte Wahorn Andrást, akivel mi csak három-négy év múlva találkoztunk Szentendrén. Emőd szegény tragikus körülmények között hunyt el fiatalon. De mi már akkor eljöttünk Kecskemétről, s túl voltunk az első három szabadtéri kiállításon.

- Barátaid teljesen öntevékeny módon foglalkoztak a művészettel, vagy esetleg jártak valamilyen szakkörbe?
- Tudtommal mindnyájan önjelöltek és öntevékenyek voltunk. Talán egyedül Vámos Zoli próbálkozott felvételizni néhányszor valahol...

- Lányok nem tartoztak a társasághoz?
- Sajnos nem. Még a láthatáron sem tűnt fel női alkotó. Később azonban bekapcsolódott még a körünkbe Prowaznik Géza költő és néhány zenész. Összefolytak a dolgok. S ebben a közös erjedésben, forrásban, forrongásban megcsináltuk az úgynevezett Purgatórium Klubot. Ez a klub másfél évi tervezgetés után élt egy megnyitót és még néhány napot, azután a szervek bezáratták. A Purgatórium úgy jött létre, hogy egy ismerősünknek az ismerőse, azaz valakinek az édesapja, aki talán, ha emlékezetem nem csal, postai dolgozó volt és szakszervezeti tag, odaadott nekünk egy helyiséget, hogy csináljunk vele azt, amit akarunk, mert úgyis üresen áll. Nekünk meg az volt a heppünk, hogy egy magánklubot kellene csinálni, ahol lesz majd kiállítás, koncert, előadás, vers stb.

- Miért zárták be a klubot? Talán nem tudták ellenőrizni?
- Egyrészt nem értették, hogy mi is ez valójában, másrészt a klub nem volt hivatalos. Ez egy teljesen alulról induló kezdeményezésnek számított. Mi naivul meghívtunk mindenkit: újságírókat, tanácsi dolgozókat, akik persze egyből rosszul lettek, és pillanatokon belül bezáratták az egészet. Tudniillik a városban azonnal elterjedt(!) egy rosszindulatú pletyka, hogy itt kábítószereznek a fiatalok, meg mezítelenül szavalják a verseiket stb.

- S mi volt igaz ebből a híresztelésből?
- Igen, volt versszavalás, meg csupa szokatlan dolog, de semmi meztelenség, semmi kábítószerezés. Mondjuk, ital igen, s az is előfordulhatott, hogy berúgott valaki, de amúgy teljesen normálisan ment minden. Mégis rendőrségi ügy lett az egészből, mivel én a nyomdában, ahol dolgoztam, kinyomtattam a klub meghívóját. Én mint „edwinista” ugye, mert akkor már ment ez a dolog, naponta öt kiáltványt is írtam, többek között ezt az „Első Edwinista” manifesztumot is, amelyet azután szépen kinyomtattam a Gutenberg présen...

- Maradt ebből egy mutatópéldány?
- Igen, maradt egy darab a 12 vagy 13 példányból. A lényeg az, hogy a szöveget felolvastuk. Laca elszavalta, mi meg doboltunk alá. Ezt tekintettük az egyik műsorszámnak. Egyébként semmi botrány nem történt az előadás alatt. Ennek ellenére mégis a rendőrség fülébe jutott az eset. Ezután behívtak bennünket egy nem hivatalos kihallgatásra, és utána nem volt szabad szót váltanunk egymással erről az ügyről. Ezt egy „atyai figyelmeztetésnek” szánták tulajdonképpen: Ne ugráljatok gyerekek, mert ezért az izgatásért(!) ennyi meg ennyi évet kaphattok! Én például abban az időben aktfotókat is készítettem a barátnőmről. Ezek számítottak életem első ilyen jellegű munkáinak. Tudniillik Laca fényképészként dolgozott akkoriban, s én elkértem tőle a gépet. Tehát művészi szándékkal készített felvételek voltak ezek, és nem pornográf képek, aminek a rendőrség igyekezett beállítani őket. Mert erről is tudtak! S náluk ez úgy jelent meg, mint „közszemérem elleni vétség”. Tehát ránk ijesztettek s azt mondták: Jól van, most az egyszer nem csinálunk ügyet a dologból, de hát, gyerekek, szálljatok le a földre, mert ennek csak rossz vége lesz! S ezzel a Purgatóriumnak valóban vége lett. A mi részünkről azonban máshol folytatódott a dolog. Tudniillik abból a házból, amelyben laktam, elköltöztek a rokonok, így egyedül maradtam egy háromszobás lakásban, ahol szintén nagy bulikat tudtunk rendezni. A költészet napjára például szintén egy műsoros házibulit szerveztünk „Április bolondja, május négyszárnyú madara” címmel.

- Ez összefüggésben van az „edwinizmussal”?
- Igen. Akkor minden összefüggésben volt ezzel. Laca például akkoriban írta az úgynevezett „flugoszeptiles” kiáltványait. Szóval folyt az élet, gitározás, zenélés, felolvasások meg minden. Az egész ház tele volt krumplisládákkal, ezek játszották a bútor szerepét. A buli kétnaposra sikeredett, s a második napon tévedt be a helyi KISZ-titkár, Studer Béla, aki egyébként jazz-dobos volt és rendes ember, hogy akarunk-e fellépni a kiskunhalasi pol-beat fesztiválon, mert nagyon ciki, hogy a megyéből senki se nevezett be, s ő ránk gondolt stb. Nem kell selejtezőre menni, egyből a döntőbe kerülhetünk... Nagy nehezen ráálltunk a dologra, s reggelig megírtuk az Ötéves hóember című számot: Laca a szövegét, én pedig a zenéjét. Szóltam Kis Papesnak (Papes László), a régi Heroin együttes énekesének és Prowaznik Géza költő barátunknak, aki szintén tudott néhány akkordot a gitáron, s másnap el is mentünk a halasi fesztiválra, ami borzasztó nagy leégéssé vált számunkra. Először eljátszottunk egy úgynevezett „csavargó dalt”. Valahogy így: „Elindultunk, fázik a szívünk, nincs boldogságunk, de hiszünk, ha nincs is Istenünk, a remény, ami itt megmaradt nekünk” stb. Nagyon diákosra sikeredett az egész. S ezután jött Laca az Ötéves hóember című számmal. Na, ez már tényleg totál röhögésbe fulladt! Mi is majdnem elnevettük magunkat a színpadon. A közönség élből fölnyerített, amikor meglátott bennünket. Gondold csak el, milyen csapzottak lehettünk, hiszen három napja semmit se aludtunk, s eleve a kocsmában várakozva „készültünk” a fellépésre. A művészbejáró és az italozó ajtaja kb. 10 méterre volt egymástól, s mi megbíztuk Zsoldos Csabát, a „menedzserünket” ugye(!), hogy intézkedjen, kerüljünk már sorra. De közben Prowaznik Géza is úgy beerősített „alkoholilag”, hogy zavarában kint felejtette a gitárját, amikor bement a színpadra. Szégyenszemre vissza kellett mennie érte. Szóval az egész borzasztó volt! Csak azért nem fütyülték ki a műsorunkat, mert szokatlan volt ez a „közvetlen stílus” abban az időben. Ráadásul a gitárból semmi sem hallatszott, sokkal több a hamis énekből, amit produkáltunk...

- Jó lenne, ha felidéznél néhány gondolatot a már említett kiáltványodból, amit a Purgatórium Klubban adtatok elő Laca Vaniliaálomkex című happeningje mellett, a la Jimi Hendrix!
- Ha jól emlékszem 9 vagy l0 pontból állt a kiáltvány. Valahogy így: „Higgyünk a hitünkben! Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát! Biztosítsunk helyet képzeletünk végtelen lehetőségeinek! Vegyünk birtokba minden felületet, hogy növeljük új világunk alapterületét! Kutassuk a megfoghatatlan dolgok szerkezetét! Kutassuk a vágy, a halál... a szerelem energiáit... !” stb. S valami patetikus dologgal fejeződött be az írás. Ez tehát egy költői programnak volt felfogható, és ehhez hasonlót vetettünk papírra akkor is, amikor Emőddel lementünk Lacához Békéscsabára. Tudniillik Laca ekkor már udvarolt Gertrúdnak (Almási Gertrúd), s itt éltek Békéscsabán. Autóstoppal érkeztünk éjszaka, és beültünk egy lokálba vagy bárba, s egy ültünkben megalkottunk két „nekrofilista” kiáltványt reggelig. Ezek egyébként, amolyan kamaszos-diákos hevületű túlzások voltak, és nem biztos, hogy érdemes foglalkozni velük.

- Szerintem ez is a történethez, az akkori világ hangulatához tartozik valahol. Természetesen a ti világszemléletetek olvasata szerint. Mégis csak ezek a gyökerek, nem?!
- Ez tény. De az ember ma már nem szívesen vállalja ezeket a tinédzseres, patetikus, félreérthető kijelentéseket. Az viszont tény, hogy nagyon őszinték voltunk. A tanulság kedvéért persze most is bele-bele lehet lapozni ezekbe a szövegekbe. Van például „Három pszichopop szexuális lélektani kisregény vázlat”, s van „Három Agybefőtt” címmel egy tízoldalas írás...

- Akkor ezeket most hagyjuk, és bogozzuk inkább tovább a múlt szálait!
- Igen. A korai időszakból megemlíthetném még az „Első Edwinista Képzőművészeti Tábort”, amit már a szentendrei Pap-szigeten csináltunk 1970-ben, közvetlenül Laca bevonulása előtt. Ebben a nyári táborban megfordult például Juhász Endre is, aki szintén nagy nalajistának számított s Pötyi baráti köréhez tartozott. (Később ő is szentendrei lakos lett, majd kiköltözött Kanadába.) Amikor becsípett, nagyon jól tudott nalajázni, igen elvont „motyogásai” voltak, hangszereket is készített, furcsa alakként él az emlékezetemben. Most is jó fazon. De Lacán kívül megjelent itt Szilágyi Zolika is. S ekkor ismertük meg Nagy Böhönyét (Hegedűs László) és Kis Böhönyét (Hegedűs György), akik Pestről kerültek ide. A Fő téri happeningen például - erről majd részletesebben mesélek - Hegedűs Laci fotózta a rendőri „intézkedést”, Gyuri pedig később a Vajda-pince működése alatt az indulás éveiben dokumentálta kiállításainkat és rögzítette első mozgófilmünket, amely sajnos elveszett. A TÉMA az utcán hever, 10 perces szuper 8-as film, ami szerintem az egyik legjobb ötletünk volt ebben a műfajban. Nagyon fáj érte a szívem! - Tehát ebben a képzőművészeti táborban sátoroztunk és egész nap a Dunán fürödtünk, kavicsokat gyűjtöttünk, ágakat, gyökereket halásztunk ki a vízből s ezekből az anyagokból bio-szoborkiállítást csináltunk a parton.

- Készültek homok-szobrok is?
- Azokat később csináltuk, de iszapból itt is mintáztunk hasonlókat, csak nem lettek lefotózva a munkák.

- Bereznai Pétertől tudom, hogy körötökben rendszeressé vált ez a Duna-parti táborozás?!
- Igen, ez így igaz, de az „edwinista” táborozás csak egyszeri alkalom volt csupán. Utána már nem használtuk ezt a nevet. Ez egyébként csak azért viselte az „edwinista” jelzőt, mert én elneveztem annak. Tízéves korom óta dunai gyerek voltam, s a barátaimmal évente rendszeresen átúsztuk a folyót. Egyszerűen szerettem a Dunán lenni. Összejöttünk néhányan, s kb. két-három hétig tartott a mozgás, kettőnket-hármunkat mindig meg lehetett itt találni. Dunai „bennszülöttek” módjára csónakkal közlekedtünk. Nyaranta, amikor kiköltöztem a szigetre, mindenkinek meghagytam, hogy ne otthon, hanem a vízen keressenek. A Pap-sziget északi csücskén ütöttem táborhelyet, s ha jött valaki, átfütyült, én meg fogtam a kenut, és áteveztem érte a túlsó partra. Ment a nagy sütés-főzés, akciózás. Egyszer például csináltunk egy akvarell-festési akciót, nyakig a vízben, palettával a kezünkben...

- Úgy tudom, maradt néhány felvétel erről az akcióról...
- Igen. Vízfestészet a vízben. Poénosnak tartottam, hogy amit fest az ember, az már el is tűnik a vízben. Totális vízfestési akció! Az egész üdülés rendkívül kreatívvá tudott válni.

- Most térjünk vissza az Edwin elnevezésre! Jó lenne, ha egy kicsit bővebben elmesélnéd ennek a költői elgondolásnak a lényegét. Egyáltalán, honnan ered ez a név? Volt-e életfilozófiai tartalma ennek az „edwinizmusnak”?
- Talán akkor vált filozófiai tartalmakat hordozó életszemléletté, amikor azt a bizonyos kiáltványt erre a névre kereszteltem. Tulajdonképpen Stolcz Gábor szomszédom ajánlotta nekem ezt a nevet. (Szegény, azóta már ő is halott.). A „mese” a következő: Úgy 15 éves koromban egy nagy zivatar besodort hozzánk egy számomra ismeretlen rovart, akiről játékos kedvemben azt képzeltem, hogy egy űrlény. Ez a különös, számomra érthetetlen viselkedésű állatka egyébként (amint utólag kiderült) egy közönséges lótetű volt valójában! Másnap elmeséltem a dolgot Stolcz Gábornak, aki azt mondta nekem, tök mindegy, hogy kicsoda-micsoda ez az ismeretlen lény, egyszerűen nevezd el Edwinnek. Így lett ez a bogár Edwin, az ISMERETLEN, s így lett a kiáltványomból Edwinista Kiáltvány.

- Ez az egész „edwinista” ügy kapcsolatba hozható azokkal a későbbi Lelkiűrhajós akciókkal, amelyeket Lacával együtt csináltatok, esetleg Wahorn András szürrealista maszkjával?!
- Nem. Nem hozható kapcsolatba.

- Vagyis úgy érted, hogy nincs tudatos kapcsolat az említett dolgok között?!
- Szerintem semmi, mert a Lelkiűrhajós találkozót úgy találtuk ki, hogy fényképezés közben beöltöztünk mindenféle maskarába, s ebből jött az ötlet: Hű-ha! Olyan vagy, mint egy űrhajós! Jaj, de jó! Akkor legyünk „űrhajósok”! Így lettem én „Ze-fír” (enyhe, nyugati, frissítő szellő), s fölírtam a szárnyaimra, mint a TU-114-et, hogy ZE-FÍR (én akkor Ze-fír, az IDEGEN futottam!), ez volt a művésznevem, a Lacáé pedig 2003 Vugyoárnéha.

- Ez kb. mikor történt?
- 1971-72-ben. Lacának azonban már előzőleg is voltak ilyen lelkiűrhajós korszakai, amikor propelleres emberek szerepeltek a képein, s a szövegeiben is használta ezt a lelkiűrhajózás kifejezést, sőt csinált magának egy propelleres hátizsákot is. Ez került később a lengyelországi plakátunkra: ő propellerrel, én pedig 4 szárnnyal vagyok megörökítve a fényképen. (Bydgoszcz, 1976.) De maga az elnevezés csak a fotózás után született meg, s többször visszatért a későbbiek során. Például a TÉMA című kiállításon (1977). Akkor csináltuk a Szobrot néző szobornéző szobor című fotósorozatot, amelyben már ez az úgynevezett lelkiűrhajózás tematika, mint a kettőnk másokra is kiterjesztett „lélektestvéri kapcsolata” szerepelt. Ebben a fotóakcióban én egy posztamensen állok, Laca pedig mellettem ül és hipnotizál, míg el nem repülök, s a képeket kísérő szövegben szerepel is az erre való utalás.

- Régebben meséltél nekem arról, hogy „E/4”-et összefüggésbe hoztátok a „görbe látással”, nevezetesen, hogy a dombon túlra, tehát a távoli jövőbe is képes látni ez a „különös lény”...
- Ja, igen! Megfeledkeztem egy oszlopos személyiségről, Napernyő (Nagy Ernő) író barátomról, aki jazz-dobos is volt, és részt vett a Purgatórium Klub megnyitásán a Lépcsőház című patetikus hangjátékával, amit Dodi meg a barátnője adott elő az Edwinista Kiáltvány után. Nagy Ernő révén ismertük meg Apollinaire-t, akinek van néhány utópisztikus, költői írása azokról az emberekről, akik lelki szemeikkel képesek a dombon túl látni, s időben egyszerre több helyen létezni. Napernyő tehát ezt az apollinaire-i fikciót átírta a négyszárnyú madár gondolatára, s mi ezt tettük át az „edwinizmusba”. Vagyis ötvöztük a négyszárnyú madár elméletét az „edwinizmussal”. Ha lelövik két szárnyadat, nem baj, mert tovább tudsz repülni a két láthatatlannal is. Így lett az „Edwiníci/4 korunk rejtett betegsége”, azaz mindenki látens edwinista, csak nem tud róla. Mindenki az, csak még nem fedezte fel magában ezt a tulajdonságot. Az edwiníció olyan, mint egy kór, mint egy vírus, mindenki meg van fertőződve általa. Ha ezt az edwiníciót osztjuk a négyszárnyú madár elméletével, megkapjuk E/4-et, vagyis az E/4-es időszakot. Mindenütt, ahol E vagy e betű szerepelt, alányomtunk egy 4-es számot. Így az E/4-es gyülekezet azokat az edwinistákat jelentette, akik „vallották” is a négyszárnyú madár elméletét, ami tehát nem más, mint a lelkiűrhajózásra asszociáló gondolat.

- És mindez nem hozható összefüggésbe a Bolyai-Einstein-féle nem euklideszi térrel, illetve a relativitáselmélettel?
- Ez elméletileg elképzelhető lenne, de a valóságban a mondottaknál megállt a dolog. Vagyis az edwiníció/4-et megjelenése után már nem fejlesztettük tovább, mint költői metaforát.

- S az a fajta szürrealizmus, amelyet Te és Laca képviseltetek a kezdetektől fogva, mennyire volt tudatos elhatározás kérdése?
- Én úgy gondolom, hogy ez inkább ösztönös törekvés volt részünkről. Szerintem ekkor még egyikünk se gondolta komolyan, hogy ő művész lesz valamikor. Ez amolyan szórakozás volt részünkről. Egyszerűen így éltük az életünket, s azok az emberek, akikkel végül is összehozott bennünket a sors, nagyjából hasonlóan gondolkodtak.

- A Győrffy Sándorról írt kismonográfia jellegű munkámban összefüggésbe hoztam a ti élet-felfogásotokat a hippi mozgalom életfilozófiájával. (A könyv-katalógus csak 1995-ben jelent meg.) S most így beszélgetve veled, úgy vélem, igazolást nyernek ottani állításaim. Milyen szinten jutott el hozzátok ez az életszemlélet vagy magatartásminta?
- Mi természetesen hippi szimpatizánsok voltunk, én legalábbis annak tekintettem magamat. De arról, hogy miben is rejlett ennek a mozgalomnak a fő ideológiája, nem voltak konkrét ismereteim. Ennek ellenére a hippizmus külsőségei teljes biztonsággal közvetítették felénk azokat a tartalmakat, amelyekkel később meg is ismerkedtünk. A hosszú hajra gondolok, a lezser viselkedésre, a zenére stb. Nekem például nagyon nagy lökést adott a Beat költők antológiája, mert addig azon kívül, amit Laca és a barátaim írtak, nem is tudtam, nem is hallottam ilyen jellegű költészetről. Új érzést, új távlatokat nyitottak bennem ezek a versek. Elcsodálkoztam: Hát azért vannak itt más arcok is, akik hasonlóképpen éreznek és gondolkodnak, mint mi. Tehát erőt adtak ezek az írások.

- Végül is kik voltak rád nagy hatással? Zenészekre, együttesekre, írókra, képzőművészekre gondolok.
- A zenében határozottan tudom. Sorolom a neveket: Stevie Winwood, Jimi Hendrix, Miles Davis, a Doors együttes, a 70-es évek elején pedig a jazz-rock vonalért rajongtam. Azután a képzőművészetben nagyon hatottak rám a szürrealisták, dadaisták, kubisták és természetesen Marcel Duchamp. Tulajdonképpen minden izmuson átestem egy-két kép erejéig. Ez egyébként nem tudatosan működött nálam, mert én mindig olyan képet festettem, ami éppen tetszett. Óriási lökést kaptam Herbert Read: A modern festészet című könyvéből (1965). Addig fogalmam sem volt a modern művészetről. Egyrészt nem éltem olyan közegben, ahol ez a világ közvetlenül a szemem elé kerülhetett volna. Szentendrén ekkor még csak azt láttam, amit a szerb templomokban fedeztem fel magamnak: a régi arany-ikonokat. Később a megyei tárlatokon találkoztam Deim Pál vagy Vajda Lajos műveivel is, és ismertem még a Laca, Pötyi meg a barátaim munkáit. Ezen kívül semmit! És akkor a kezembe került ez a könyv! Mit mondjak, kinyílt előttem a világ. Az elején nagyon tetszettek az impresszionisták, azonnal festettem vagy tizenöt impresszionista képet... és így tovább. Tehát mindent kipróbáltam, minden stílusirányzaton végigmentem, de ha valami igazán hatott rám, az a dadaizmus és a szürrealizmus volt. A szürrealista és dadaista manifesztumok még inkább megerősítettek abban, hogy nem képtelenség, hogy jó az, amit csinálok, amit csinálunk, s ez plusz erőt adott a folytatáshoz. „Abnormalitásunk” külső igazolást talált, így felmenthettük magunkat a vádak alól.

- És az írók, költők közül kiket említenél?
- Megmondom őszintén, nagyon nem szerettem olvasni. De az a néhány könyv, amit behabzsoltam, örökre felejthetetlen élmény maradt számomra. Ilyen volt például Hamvas Béla: A láthatatlan történet című munkája, amelyhez teljesen véletlenül jutottam hozzá 1967 körül...

- Kézirat vagy könyv formájában?
- Könyvként került a kezembe. (A könyv 1943-ban jelent meg, sic!) Bátyám (Zámbó Béla), mivel állandóan együtt csónakázott a Remsey-Pirk-féle csapattal a Dunán, kapott tőlük kölcsön egy példányt. Én pedig megláttam ezt a kötetet Bécinél, és elolvastam. Mit mondjak?! Frenetikus hatással volt rám! De azután felrémlik előttem egy másik felejthetetlen élményem, amit Oláh Mátyásnak köszönhetek. Pontosabban Oláh Andoréknak, akik régebben Békéscsabán laktak, s azután átköltöztek Szentendrére. Mátyás hívta fel a figyelmemet Matei Călinescu: Zacharias Lichter élete és nézetei című könyvére (1971). Szinte ez lett a Bibliám! És nemcsak nekem, hanem másoknak is. Akkor felvásároltam a helyi könyvesbolt összes példányát, és mindenkinek ezt osztogattam, akiket szerettem és közel álltak hozzám. Azután Schopenhauernek a szerelemről, életről, halálról kifejtett gondolatai voltak rám nagy hatással, s végül még egy „orvosi” kötetet is említhetnék, Selye János: Életünk és a stress című könyvét (1965). Olyannak fedeztem fel az itt olvasható filozófiai nézeteket, mintha a sajátjaim lennének. Egyszerűen magamra ismertem ezekben az írásokban. S ezzel nagyjából ki is merítettem lelki szükségleteimet. A szépirodalmat egyszerűen nem szerettem. Hiába ajánlotta nekem Laca, hogy vegyem kézbe az Ulyssest vagy olvassak Boris Viant, - nekem operettnek tűnt minden irodalmi mű. Tehát műveletlen vagyok ezen a téren. Mégis érdekes, hogy az említett könyveket újra és újra elő szoktam venni, mert az ezekből számomra sugárzó elementáris erőt és mondanivalót más művekből eleddig nem tudtam megszerezni. Nekem tulajdonképpen szerencsém volt, hiszen egyből olvashattam Lacának az írásait, és nem nagyon igényeltem mást. Úgy éreztem, hogy ennél úgysincs jobb, Lacától pedig élből kaptam ilyen irodalmi jellegű szövegeket. Jó, mondjuk kamasz koromban nagyon szerettem Ladányi Mihályt, és minden költőt elolvastam abban az időben, sőt én is írtam verseket, de körülbelül 20-22 éves koromra ez az igényem és érdeklődésem „megszűnt”.

- Egyszer régebben említetted nekem, hogy valamikor a hatvanas évek végén „működtettél” egy szorosabb levelezési kapcsolatot Lacával. Hogyan is volt ez?
- Ez akkor történt, amikor megcsináltuk a második szabadtéri kiállítást 1969 őszén, és utána kimentem az NDK-ba dolgozni. Nem leveleztünk, hanem egyetlen „levelet” írtam folyamatosan Vércipó címmel, amelyből egy Égi hetilap szerkesztése lett (Vércipó című Égi hetilap = Levelek, üzenetek, dokumentumok az otthonmaradt barátoknak). S ezt a végén egybegyűjtve elküldtem Lacának, tudván, hogy rajta keresztül eljut majd minden ismerősömhöz. Laca pedig megszerkesztette a Vércipó pacni című válaszlapokat (ugyanis ezek a szó szoros értelmében grafikai lapok voltak), ahol ő is leírta elvont szövegeit, összeragasztgatta kollázsait, fotómontázsait stb. Az egész egy képzőművészeti könyvként kezelendő tulajdonképpen.

- Ő is postára adta neked a saját „hetilapját”?
- Nem, mert közben felbontottam a szerződésemet, és 1970-ben végleg hazajöttem Magyarországra, így Laca már itthon adta át az általa szerkesztett mappa-újságot. De amúgy leveleztünk is egymással, sőt önmagunkkal is. Kóstolgattuk az úgynevezett Mail art műfaját. Elszórakoztunk azzal a lehetőséggel, hogy a posta segítségével is kommunikáljunk egymással, holott tudtuk, hogy nap mint nap találkozni fogunk a megszokott helyeken. Délelőtt kaptam egy levelet Lacától, pedig biztos lehetett benne, hogy délben már együtt ülünk valahol és fordítva. Ez még Kecskeméten történt, s amolyan pre-mail art tevékenységként értékelhető ebben a műfajban. (Bár akkor nem sejtettük, hogy ez is egy művészeti irányzat az európai palettán.)

- Egyes művészettörténészek Marcel Duchampra hivatkoznak. Szerintük az első Mail artos gesztus is az ő nevéhez fűződik, tudniillik Duchamp valamikor a 20-as években helyben(!) föladott egy olyan levelet, amelyet tulajdonképpen személyesen is átvihetett volna címzettjének a szomszéd szobába...
- Nekem, nekünk Duchamp volt a „nagymester”! Mi is mindig a másik oldalról(!) próbáltuk látni és kifejezni a dolgok lényegét. Ezért azután természetesen mindenki őrültnek tartott bennünket, az emberek szemében úgymond, nem voltunk egészen normálisak...

- Még nem tisztáztuk pontosan, hogy miért is jöttél el Kecskemétről?!
- Mert befejeztem a sulit. Nyomdászatból négyesre vizsgáztam, a szülők ki voltak elégítve. A barátaimat természetesen meghívtam Szentendrére, és akkor született meg a gondolat, hogy milyen jó kis kiállításokat lehetne rendezni a templomdombi „barbakánon”. Az elsőn még csak négyen állítottunk ki, ez nagyon meghitt és bensőséges volt, de a másodikon, 1969-ben már több mint ötven kiállító szerepelt. Őrült nyüzsgés volt a városban, s ezt már a TV-híradó is közvetítette. Ekkor tört ki a botrány, mert a helyi vezetők semmit sem tudtak az egészről. Én tehát ezután mentem ki az NDK-ba. A „felkínált” lehetőség nagyon jól jött nekem, hiszen így katonai halasztást kaptam, s csak 1970 tavaszán jöttem haza, s utána egy külön sorozáson végleg megúsztam a bevonulást. Ebben az évben csináltuk a már említett „Első Edwinista Képzőművészeti Tábort”, és innen vonult be Laca katonának.

- De őt azután hirtelen leszerelték?!
- Igen. Mondhatni, nagy ámokfutásban volt része Szentendréről indulva egészen a kecskeméti laktanyáig. Miután megkapta a behívóparancsot, módszeresen inni kezdett, hogy megússza a katonaságot. Már vagy két napja sörözött meg szedte a Seduxeneket, amikor kilépett a csónakból, hogy ő a vízen is tud járni! Persze rögtön elsüllyedt szegény, alig bírtuk kihúzni a Dunából, ilyen állapotban vonult be Kecskemétre. Mi utólag szereztünk róla tudomást, hogy „szerencsésen” megérkezett, bejelentkezett a sorozóbizottság előtt, de onnan egyből elvitték az idegklinikára. Ekkor szerveztem azt a bizonyos happeninget a szentendrei Fő téren: „Egy eszme zárt osztályba vonulásának tiszteltére Nalaja happening a Fő téren. Fellép minden turista, aki erre téved...” stb. Hát, erre kattantak be a rendőrök! Mi az, hogy egy eszme zárt osztályba vonulása? Milyen eszme?! Milyen edwinizmus?! - Házkutatás!

- Örülnék, ha ezt az egész eseményt és annak minden következményét részletesebben is elmesélnéd nekem. De előbb hadd kérdezzem meg, hogy a szentendrei helyzet mennyiben volt más a kecskemétihez képest?
- A kecskeméti barátaim és Laca nem laktak Szentendrén, de azért föl-följárogattak hozzám olykor-olykor. Itt laktak egy-két hétig, maximum nálam aludtak, s utána visszamentek Kecskemétre. Az október első vasárnapján megtartott Szabadtéri Tárlatot is azért találtam ki, hogy legyen egy visszatérő alkalom, amikor újra és újra találkozhatunk. Végül is csak annyiban különbözött ez a helyzet a kecskemétitől. De néhány év elteltével már sokan ide is költöztek Szentendrére.

- És most lássuk az emlékezetes Nalaja happeninget!
- A történet a következőképpen alakult. Én tulajdonképpen ezzel a művészeti gesztussal próbáltam meg lereagálni Laca rövid meghurcoltatását. Ebben az időben a pap-szigeti kemping éjjeliőre voltam, és ismertem azokat a színészeket, akik a Fő tér színpadán játszottak és itt szálltak meg éjszakánként. Ez a színpad csak este 7 órától volt foglalt, különben egész nap szabadon állt. Szinte kínálta magát egy ilyen esemény számára. Úgy gondoltam, hogy ezen a szabad placcon - ahol egyébként is a helyiek és a turisták gyerekei játszadoztak napestig - megcsinálhatjuk ezt a műsort, ezt a szabad és „totális” életszínházat, hiszen itt mindenki szereplővé válhat, legyen az néző, kiránduló vagy bevásárló háziasszony.

- A happeningnek volt valamilyen koncepciója, vázlata?
- Igen. Ezt előző este beszéltük meg egy kocsmaasztal mellett, s azután Kiss Guszti megírta, lerajzolta az elképzelést és 10 példányban indigóval sokszorosította a meghívókat. Sajnos ebből egy példányom se maradt. Mind elveszett, nem is tudom, kinek adhattam oda! A lényeg az, hogy mindenkit meghívtam, akivel összeakadtam. Többek között Matyót is (Matyófalvi Gábor), meg akikkel éppen kocsmáztunk. Ekkor jelent meg a városban Doór Feri is. A kempingben fiatal költőkkel is megismerkedtem. Mondtam nekik, hogy szervezek egy bulit, gyertek s szavaljatok el valamit, mert ez pont belepasszol az elképzelésünkbe. Ebben az időben kaptam egy bőröndöt Terebessy Lászlótól, amely tele volt mindenféle limlommal. Homokórával, sezlonlábakkal, rádiócsövekkel, rissz-rossz fésűkkel meg miegymással. Azzal a szándékkal küldte el nekem, hogy én pop-művész vagyok, hát majd felhasználom valamire ezeket a kacatokat. S a küldeménnyel együtt jött a hír: Laca ideiglenesen zárt osztályon van. Összeállt bennem a kép: elajándékozzuk ezeket a tárgyakat a turistáknak, közben én furulyázok, a bőröndnek jó hangja van, Nagy Ernő dobol, Vértes Laci elszaval egy verset stb., s utána megyünk haza... Délelőtt 11-kor találkoztunk a kocsmában, természetesen óriási vitáink voltak arról, hogy mi a művészet, s mi nem. Végre délután 3 óra körül elindultunk, leültünk a színpadra, én elkezdtem furulyázni, Napernyő dobolt a bőröndön, majd fölolvastam egy szürrealista jellegű szövegemet, az „Utolsó Nalaja, avagy ne kövessetek el lobotómiát” címmel. Ez a kifejezés egyébként egy sebészi műtétet jelent (valami orvosi könyvben olvastam valahol), amelyet elmebetegeknél szoktak alkalmazni, azoknál, akik menthetetlenek, fáj mindenük és közveszélyesek. A baráti közönség megéljenzett és feldobáltak a levegőbe, majd folytatódott a happening. S ekkor hogy, hogy nem, megjelent egy rendőr M. J. személyében. Közben megérkezett Hegedűs Laci és Puskás Levente is, fiatal újságírók, akikkel már délelőtt beszéltem, s azért jöttek Szentendrére, hogy riportot készítsenek az itt élő fiatalokkal, időtöltésükről, szórakozási lehetőségeikről stb. (Őket egyébként már az Első Edwinista Képzőművészeti Táborból ismertem.) S elkezdtek fotózni. Mi meg örültünk ennek, úgy gondoltuk, legalább lesz egy kis publicitása a dolognak. Volt velünk egy kislány is, már nem emlékszem a nevére, mindenesetre a rendőr ismerte és magához szólította őt, hogy igazolja magát. A lány meg azt mondta, nála nincs személyi. Erre Grűn (Barnabás Sándor), aki egy vidám fickó volt, s négy-öt percen belül hat viccet tudott elmesélni bárkinek, Doór Ferivel együtt odalépett a rendőrhöz és azt mondta neki játékosan, hogy a kislány az én védelmem alatt áll, őt majd én igazolom. Erre a rendőr: Akkor adja oda maga az igazolványát! Mire Grűn: Csak átvételi elismervény ellenében adhatom oda. Na, ne szórakozzon velem, fiatalember! Na, jó csak vicceltem... stb. stb. Grűn kedélyeskedő stílusában volt annyi intelligencia, hogy észrevegye, ezzel a rendőrrel nem lehet játszani. Doór Feri szintén ott tréfálkozott, beszólások voltak, közben mi meg már mentünk le a színpadról. A rendőr egyébként is csak akkor jelent meg, amikor már majdnem vége volt a happeningnek. A sezlonlábak szét lettek osztva... stb., s lementünk a Görögkancsóba sörözni. Igen ám, de a helyszínen maradt az igazoltató M. J., Grűn, Doór Feri meg még néhányan s egy-két bámészkodó turista, amikor megjelent egy önkéntes rendőr is a színen. Ő meg csak azt látta, hogy néhány nagyhajú hippi körbevesz egy rendőrt és azonnal rohant a mentőállomásra telefonálni, hogy riassza a rendőrséget. Azok meg bevágódtak a kocsiba, kijött egy rohamosztag, kiugráltak a járműből, s mindenkit elvittek, aki nagyhajú volt. Közben Böhönye és Puskás Levente fotóztak. Az egyikük ezt kiszúrta magának, bumm, betakarta Leventét. Kitépte a kezéből a gépet, megtaposta és a többiekkel együtt bezsuppolták őt is a dzsipbe. Az újságírót(!), mindenkit elvittek, aki ott maradt. Puskás Leventét este kiengedték, mert Nagy Böhönye betelefonált a Belügybe, hogy a kollégáját, aki a munkáját végezte, teljesen jogtalanul elvitték a rendőrök. Igen ám, de a bevitteket megkérdezték, hogy mit csináltak ott a Fő téren. Ők meg mondták, hogy Zámbó Öcsi szervezett egy ilyen és ilyen bulit, s hogy csak részt vettek ezen az eseményen... - Milyen bulit? - Hát, ez egy ilyen nalaja buli... - Milyen Nalaja? - Happening... - Mi az, hogy happening? Mit csináltak maguk? Verseket olvastak? Ki olvasott verset? Milyen verset? Na, álljon meg a menet! Ki az a Zámbó?! - Azt mondja az egyik: A taxis fia... Este tízkor jöttek ki a Pap-szigetre, de akkor én már tudtam, hogy balhé volt, mert valaki lejött a Zöldfába és mondta, hogy itt mindenkit elvittek. Gondoltam, biztos Grűn túlviccelte a dolgot, és a rendőrség hamar rájön arra, hogy félreértés történt... Este jönnek, nyitom a kaput, URH kocsi, Zámbó István éjjeliőrt keressük... Mondom, én vagyok az. Igen?! Vetkőzzön le, pakoljon ki mindent a zsebéből! Hátraszólt a kollégájának: Pistikém, hozd a bilincset! Putty. Hat hónapig tartott ez az „előadás”!

- Otthon tudták a szüleid, hogy elvittek?
- Nem. A munkahelyemről vittek el. Édesanyámék semmit sem tudtak az egészről. Senki nem tudott semmit! Estére el is felejtettük az egészet, éltük a világunkat. Később hazamentem, átöltöztem és elindultam a munkahelyemre dolgozni... Hát letartóztatnak! Bent mondja egy nyomozótiszt, hogy írjam le az eseményt egy papírra. Írom, ez és ez történt, ezt olvastuk fel, ezeket a tárgyakat ajándékoztuk el stb., s az igazoltatási ceremónia közben mindenki elindult a dolgára. Az egyik rendőr teljesen kibukott ettől. Mi az, hogy igazoltatási ceremónia?! Már éppen meg akart verni, amikor a másik lefogja: Hagyjad! Majd megkapják ezek a magukét! Így ügyesen a védelmemre kelt, különben a másik jól elagyabugyált volna, olyan erős ellenszenvet érzett irántam. Alig bírták visszatartani, hogy nekem ne essen. Na, megúsztam a verést szerencsémre, s akkor bent voltunk egy éjszaka, két éjszaka, és nem történt semmi. Egyszer csak jönnek: Bilincs rá, megyünk be Pestre, tovább. - Hogy hová? Mi van? - Semmi szülőkkel való találkozás vagy ilyesmi. Őszintén szólva már meg voltam rogyva egy kissé. Látom, Matyót is viszik bilincsbe verve. Meglátom Doór Ferit, nagy, kék szemekkel. Jézusom, mondom, hová keveredtünk?! És képzeld el, bevittek bennünket a Markó utcába. Itt láttuk egymást utoljára. Mindenkit szanaszét „ültettek”. Attól kezdve én hat hónapon keresztül nem láttam közülünk senkit sem. Ujjlenyomat, elölről fotó, profilból fotó, minden. Átadtak egy rendőrnek, az levette rólam a bilincset, levitt a pincébe és belökött a 13-as cellába. Mondom magamnak, ez nem lehet igaz! Itt vagyok egy sötét cellában, és bent ül két előzetes. Helló! Szia! Bemutatkozunk. Miért kerültél be? Hát, mondtam, mit tudom én? Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni ezeknek a srácoknak. Mondjam azt, hogy verset szavaltam vagy happeninget csináltam Szentendrén? Itt végül is mindenki mindent elmesélt a másiknak a legapróbb részletekig. Reggel 6-kor eleve föl kellett kelni, és este 9-ig nem lehetett lefeküdni az ágyra egy kb. 3x4 méteres szobában. Volt, amikor hatan szorongtunk a cellában. Jöttek-mentek az emberek, mert ide az előzetesek kerültek. Egy hétig például egy balatoni tolvajjal laktunk együtt, utána pedig jött egy kiskunmajsai gyilkos. Már nem emlékszem pontosan, talán bál után meg akarták erőszakolni a nőjét, ő meg félelmében megkéselt néhány gyereket, és az egyikük belehalt sérüléseibe. Szegény, mint élmunkás két hónapig volt benn gyilkosság gyanújával. Azután elkezdődtek a kihallgatások. Egy szentendrei illetékességű, K. nevű alezredes végezte a „vallatást”. Nagyon ránkpirított, hogy itt már akasztott emberek is ültek, tehát ne próbáljunk meg hazudozni. - Tessék szépen leírni az eseményeket, mindent részletesen! Mert addig innen ki nem mész Pistikém, amíg ide nem vésed, hogy mi is az az „edwinizmus”. És mindennap ezzel jött. Közben utólag tudtam meg, hogy mindenkinél házkutatás volt, akiket elvittek Szentendréről. Többek között nálunk is.

- Szüleidet hogyan érintette ez a megalázó helyzet?
- Miután engem bezsuppoltak, másnap délután megjelentek a nyomozók a szüleimnél. Anyám meg apám majdhogynem szívbajt kaptak, gondolhatod. - Milyen házkutatás? Hol a fiunk? Letartóztatták?! - Hát, szinte megőrültek: Ne jöjjenek be! - Tudod, apám már átélte az 50-es éveket, s mindent csak tanúk jelenlétében volt hajlandó csinálni. Áthívta hát a szomszédokat, így minden rendőrre legalább két ismerős jutott, nehogy valami provokációt kövessenek el. Fölébredtek benne a sötét AVH-s élményei, és összeszedte magát szegény: Uraim, itt házkutatás csak úgy lesz, ha mindenki fogja mindenki kezét! A rendőrök elvitték otthonról azt a könyvemet, amiből felolvastam azt a bizonyos szöveget, de elkobozták a Szabadtéri Tárlatok vendégkönyvét is. Ebben a könyvben több száz cím gyűlt össze, mivel mindig kiraktuk egy kakaslefejező bakra, és föléje írtuk, hogy aki bármelyik rendezvényünkre meghívót akar, az vésse bele a nevét és címét. A nyomozóknak pedig az lett a rögeszméje, hogy ez a szervezet titkos címlistája. Na, gondolták, az „edwinisták” most meg vannak csípve, mert ezek biztosan valami államellenes szervezkedést képviselnek. Nem hazudok! Hat hónapig azzal foglalkoztak, hogy leellenőrizzék ezeket a címeket. Ebben egy csomó NDK-s, lengyel és csehszlovák név szerepelt, s képesek voltak ezeknek is utánajárni. (Ezt utólag mesélte el nekem K., amikor már kiszabadultunk a börtönből.) Közben azért már kezdett derengeni nekik, hogy itt mégsem egészen arról van szó, amire ők gondoltak. Visszaút azonban már nem volt. Így megindult egy koholt vádak alapján álló bírósági tárgyalás előkészítése. Engem még elvittek egy igazságügyi elmeszakértőhöz is, ahol „utoljára” megkérték, meséljem el ezt az egész edwinizmus ügyet. Akkor mondtam én kínomban, hogy az edwinizmust úgy kell felfogni, mint egy zászlót, amit olyan szél lobogtat, ami nem fúj. De ezt már csak kínomban találtam ki. Engem tehát elmebeteg-gyanúsnak állítottak be, ettől viszont a sorsom „jobbra fordult”: négy hónap után kikerültem a rendőrségi fogdából és a Kozma utcai börtönkórház megfigyelőjébe helyeztek, az úgynevezett gyűjtőfogházba, ahol több ezer fogoly tartózkodott egyszerre. Mindenki csíkos ruhában... Nem tudtam, mi van?! Majd megőrültem, képzelheted. Itt a megfigyelőben, az idegösszeomlás végső határán, két érdekes élményben volt részem. Amikor leültettek egy padra, nem tudták leszedni rólam a bilincset (egy lánccal és egy TUTÓ lakattal voltam összekötve), mert az őr elveszítette a kulcsot. Ott kellett még ülnöm vagy másfél órát egy folyosó végén, amíg szereztek egy fogót, amivel lecsípték a láncot. S hogy ott várakoztam az irodával szemben, mint egy iszonyú filmben, egyszer csak nyílik az ajtó s megjelenik az ellenfényben, a sötét folyosó végén egy borzasztó csapat, és fordulnak balra, föl az emeletre, ahol a sor lassan elfogyott, mert ki-ki ment a maga cellájába. Mákosoknak hívták ezeket a kényszergyógykezelteket. Ők jöttek be a sétából. Ezek tényleg hülyék voltak. Gondoltam magamban, ha engem ide bezárnak, végem van. És képzeld el, ebből a csapatból egyszer csak kikiabál valaki. Szia, Zámbó! Nézem, ki az isten lehet ez?! Egy kecskeméti gyerek volt, amolyan „főtáncos” az Aranyhomokból, ahol mi is játszottunk. Igazi csajozógép, egy ilyen helyi bonviván. És ez az élmény mentett meg az idegösszeomlástól. Átvillant az agyamon, ha ez a fazon itt van, akkor valami nem stimmel a dologban, akkor talán nem is olyan komoly a helyzet. Utána fölvittek a cellába. Ez már jobb volt! Besütött a nap, minden. Képzeld el, alig hogy bemutatkozom, alig hogy leülök, máris megkocogtatják a kukucskanyílást, és benyomnak rajta 8 darab papírba csomagolt Symphoniát és azt suttogják, hogy a Zámbónak küldik, az „E” Zámbónak. Nem tudtam elképzelni, mi a franckarika van itt?! Ki küldi nekem a cigit? - Abban az időben volt egy országos ügy, az úgynevezett Nagyfa galeri esete. Nem tudom hallottál-e róla? Utólag mesélték nekem, hogy ezektől kaptam a cigit. Tudniillik ezek a nagyfások valami fasiszta nótát énekeltek egyik éjszaka, amikor átmentek az Erzsébet hídon(?), ezért csukták le őket. Tehát ennek a hírhedt Nagyfa galerinek a főnöke küldte nekem a cigit, mert mi vagyunk azok a vagány csávók, akik elfoglaltuk a szentendrei rendőrőrsöt, és több mint négy napig tartottuk magunkat, s hogy ezt meg tudtuk és meg mertük csinálni! Szóval nagy hírem kerekedett a körletben. Hiába mondtam én, hogy mi nem foglaltunk el semmit, ezt senki nem hitte el. Azt gondolták rólam, hogy ugyanazt mondom nekik is, mint a rendőrségnek, s ők csak hajtogatták a magukét: Mi tudjuk, hogy vagány gyerekek vagytok stb. Na, ezzel így rám esteledett... És képzeld el, reggel csöngetnek, föl kellett kelni és kiállni a folyosóra a csajkával. Nyílnak az ajtók, a sor elindul a bödön felé, a másik fele pedig jön vissza. Egyszer csak araszol velem szembe Juhász Endre. Te, hogy kerülsz ide?! De Te hogy kerülsz ide? Szegény nem értette bonyolult esetemet, ennek ellenére én rögtön rájöttem, hogy ő azért van itt, mert disszidálni akart a nyáron, s elkapták a határon. Már két hónapja itt volt a dutyiban. A következő alkalommal már én is elmesélhettem neki a magam sztoriját. - Na, az egész ügyünknek úgy lett vége, hogy hat hónap után a szentendrei Városházán nyilvános tárgyalást hirdettek, ahol minden résztvevőt elítéltek. A hivatalos megfogalmazás szerint „akarategységben elkövetett garázdaságban” voltunk vétkesek. Szerintük külön-külön senki nem követett el bűncselekményt, de így együtt kimerítettük a botrányokozás fogalmát, ezért mindenki büntetését kitöltöttnek nyilvánították. Még pár napot kallódtunk a börtönben, azután mindenkit kiengedtek.

- Úgy tudom, a bilincseddel kapcsolatban is van még egy őrjítő emléked?!
- Ja, igen! Ez egy nagyon durva élmény volt. Akkor hat hónap után összekovácsolták a vádat, és áthoztak bennünket Szentendrére a tárgyalásra. Engem külön kocsival szállítottak. (A többiek, azt hiszem, a Fő utcából jöttek.) Nem patent bilinccsel kötöztek meg, mint a normális foglyokat, hanem láncravertek és beraktak egy rabomobilba, ahonnan egy árva kukkot se láttam, mert a kocsi belseje két részből állt. Középen volt egy kis folyosó, és jobbra-balra nyíltak a vas cellák, pontosan olyanok, mint az öltözőszekrények. Egy ilyet kinyitottak és megbilincselve rányomtak az ülésre. Moccanni se bírtam. Az ajtót pedig külön rámzárták. Összepréselődve szorongtam a sötétben. Plusz még kulcsra kattintották az autó hátsó ajtaját is. Ott helyben majdnem elájultam! Olyan érzésem támadt, mint amikor játékból kispárnát szorítanak valakinek a fejére és az véletlenül tovább marad rajta a kelleténél. Nagyon észnél kellett lennem, hogy lenyugtassam magam. Amikor átmentünk a hídon, rettentően megkínzott az a gondolat, hogy mit is tudnék csinálni, ha történetesen beleesnénk a vízbe?! Iszonyú volt ez a kiszolgáltatottság! Tehát így szállítottak Szentendrére s ugyanígy vissza, ötször. A végén már egészen megszoktam a dolgot...

- És maga a tárgyalás hogyan zajlott?
- A tárgyalás, kérlek szépen, nevetséges volt, szinte kabaréba fulladt az egész. Engem már az első nap felmentettek, tudniillik a börtönben egy olyan igazolást kaptam, amely azt bizonyította, hogy a „bűncselekmény” elkövetésének pillanatában nem voltam beszámítható.

- Ezt az igazolást valamilyen utánajárással kaptad meg? Netán segítségedre volt valaki?
- Nem. Inkább óriási mázlim volt tulajdonképpen. Tudniillik egy olyan orvoshoz kerültem, akinek Vajda Lajos képek függtek a rendelője falán és mindenféle más művészeti reprodukciók. Furcsa, de talán emiatt, benne egyből megbíztam valahogy. Varga Palinak hívták, később többször is találkoztunk. Ő rögtön átlátta a helyzetet, hogy ez egy olyan ügy, amiből nem tudni, mi lesz. Ezért azt mondta nekem, jobban járok, ha elmebetegnek nyilvánít, de döntsem el én, hogy mit akarok, mi a jobb számomra. Én bíztam a tisztánlátásában, tehát elfogadtam a javaslatát, az érvei meggyőztek: Ha elítélnek, úgyis bent kell maradnom, s ha elmebetegnek nyilvánítanak, legalább nem a börtönben, hanem egy kórházi elmegyógyintézetben kell kitöltenem a hátralévő időt. Továbbá, ha a kórházban jó a magatartásom, és az orvosok a betegség állapotát úgy diagnosztizálják, hogy az javuló tendenciát mutat, akkor esetleg elengednek valamennyit a büntetésemből, s kiadhatnak házi ápolásra. Ha pedig nem csinálnak ügyet az egészből, és mindenkit elengednek, akkor sincs semmi, mert így egyből házi ápolásra adnak ki, tehát nem kell egy perccel sem tovább maradni a rabkórházban. S ez meg azzal jár, hogy havonta egyszer be kell járni, s ezt addig csinálni, amíg azt nem mondja az orvos, na, ez a paciens már meggyógyult. S általában ez a dolog egy-két éven belül meg is történik. Úgyhogy így lettem én elmebeteg... A tárgyalás meg elég viccesen alakult. A vád és a védelem például a következő dolgokon vitatkozott a Tanácsházán. Vajon annak a kislánynak, akit akkor igazoltatott a rendőr a Fő téren, s akinek ki volt hasadva a fenekén a nadrág, kilátszott-e az ülepe vagy sem? Netán hússzínű bugyi volt rajta? A vád komoly tanúkat hívott be, akik azt állították, hogy bizony, a lány feneke kilátszott! A végén a leányzó védője előhúzott vagy nyolc hússzínű bugyit a diplomatatáskájából és azt mondta, hogy hölgyeim és uraim, akkor végezzünk egy kísérletet. Vegye fel a vádlott a nadrágot, húzzon alá a bugyikból egyet, és állapítsa meg a tanú, vajon a leányzó bőrét vagy az alsóneműjét látja-e?! - Ezt a vádat tehát elvetették. Nem volt közszemérem elleni vétség. Vagy itt van Matyónak az esete. Ő vitte azt a bizonyos bőröndöt, és káromkodott közben: „Ló...t, én nem viszem tovább!” Akkor egy egész nap ezzel telt el. Tanúkat hoztak, hogy Matyófalvi Gábor „Ló...t, én nem viszem tovább!” kijelentését hány méteres körzetben lehetett hallani. A rendőrségnek volt egy tanúja, aki azt állította, hogy ő hét méterről hallotta, egy másik tíz méterről... Akkor a védelem fölsorakoztatott négy tanút, akik viszont azt mondták, hogy ők bizony ott álltak három méterre az esettől, mégsem hallottak semmit. Ezután az esküdtszék összedugta a fejét, és el kellett döntenie, hogy Matyófalvi Gábornak a „Ló...t, én nem viszem tovább!” felkiáltása öt méteren belül, vagy öt méteren túl hallatszott-e. Ha öt méteren túli volt, akkor botrányokozásnak számított, ha belüli, akkor nem. Szegény Matyó, végre elesett ettől a vádponttól. Mondjuk, ez jellemezte a tárgyalás „színvonalát”.

- A közönség hogyan viszonyult mindehhez?
- Az igazság az, hogy azért egy kicsit mindenki meg volt szeppenve. Főleg a szülők és a rokonok! S az egész ügy, mintha bolhából elefánttá vált volna. Már a fogdában az elítéltek közül sokan mellénk álltak, mert azt hitték, hogy mi lázadók vagyunk. Valamiféle mítosz alakult ki körülöttünk, s ez idevonzott nagyon sok fiatalt. Bent teltház volt, kint meg filmesek, fotósok vártak bennünket, hogy felvételeket készíthessenek rólunk, a rendőrök meg kergették őket, hogy elvegyék a gépeket. A hallgatóságot sokszor csendre kellett inteni a teremben, mert beleröhögtek a tárgyalásba. De azért tétje is volt a dolognak, mert senki sem tudta, mit fognak ebből az egészből kihozni az „elvtársak”. Nagyon rosszul alakult például Puskás Leventének az ügye. Felbérelt tanúkat vetettek be ellene. Ketten szabadlábon védekezhettek. Napernyő például azért, mert dobolt a Fő téren, 8 hónap felfüggesztettet kapott. Puskás Leventét is elítélték, ha jól emlékszem, szintén 8 hónapra, de neki le is kellett ülnie büntetését, mivel a már említett hatóság elleni erőszak vétkét mondták ki rá. Persze mindenki tudta, hogy ez aljas hazugság! Tulajdonképpen nekünk egy rehabilitációs pert kellene kezdeményezni, és újra tárgyaltatni az egész ügyet...

- Visszatérve a szabadtéri tárlatokra, az elsőt és a másodikat tehát te szervezted...
- ...a harmadikat pedig Terebessy, amíg mi börtönben voltunk. A hagyományt vitte tovább. Én pedig 1971-ben, miután kijöttem a börtönből, elhelyezkedtem a Vízműnél. Jött az ősz, és megint elkezdtük szervezni a Szabadtéri Kiállítást. A Tanácsnál mindenki meg volt ijedve, hogy megint botrány lesz, tehát kitalálták, hogy omlik a várfal, ezért ott nem engedélyezhetik a tárlatot, hanem menjünk a szomszédos iskola udvarára. Akkor kiírtuk egy cédulára, hogy gyerekek, itt nem engedélyezik a kiállítást, hozzátok a műveket az iskolaudvarra. Persze az utánunk jövők ezt a figyelmeztetést nem vették komolyan, s mindenki szögelte fel a képét a várfalra. 11 óra körül fordult kritikusra a helyzet, mert megjelent három dzsipnyi rendőr, kutyákkal, géppisztolyokkal felfegyverkezve, s adtak tíz percet, hogy egyetlen kép se maradjon a falon. Hiába mentegetőztünk. Tíz perc, különben mindenkit elviszünk, mondták a rendőrök. Ímmel-ámmal megint bevitték néhányan a munkáikat az udvarra, de az újonnan jövők megintcsak a templomdomb falára helyezték a műveiket. Nagy Böhönye írt erről egy cikket a Magyar Ifjúságba, hogy happening helyett milyen jó kis kiállítás. Próbálta szépíteni a dolgot. S ettől kezdve megint ment minden ősszel, október első vasárnapján a Szabadtéri Tárlat, s 1972-től már rendesen zsűrizték az anyagot.

- Kik zsűrizték a munkákat?
- A Népművelési Intézettől jött ki mindig valaki. Rendszeres zsűritagunk volt például Bánszky Pál. Pali bácsi gyakorlatilag mindent engedélyezett. Nem volt semmi gond, értette, miről van szó. 1977-ben rendeztük meg az utolsó ilyen jellegű kiállításunkat. Tehát tíz éven keresztül minden évben egy alkalommal szabad volt a vásár. A kerek évfordulóra megpróbáltunk szervezkedni, hogy bővüljön a kör. Koncerteket, performanszokat, színházat szerettünk volna, de sajnos a Tanács nem a mi elképzeléseinket támogatta, ezért megsértődtünk és úgy gondoltuk, mi már nem folytatjuk a Szabadtéri Tárlatok a szervezését. Egy-két évig még reflexből kiszállingóztak néhányan október első vasárnapján, de végleg leült az ügy.

- Most egy kicsit másfelé viszem a beszélgetés fonalát. Van itt egy probléma, amit jó lenne tisztázni a VLS alapításával kapcsolatban. Úgy tudom, létezik egy hivatalos alapító okirat, amit néhányan aláírtatok, többen pedig nem, mert akkor történetesen nem tartózkodtak Szentendrén, vagy egy kicsit később kerültek a városba. Szerinted mi a fontosabb: hogy megalakult a Vajda Stúdió, vagy az, hogy kik írták alá az alapító okiratot?
- Szerintem egyik sem fontos kérdés, mert a V-stúdió kényszerből született meg. A hivatal egyszerűen ellenőrizhető mederbe akart terelni bennünket. Azt kérték tőlünk, hogy minden tervünket, elképzelésünket beszéljük meg és egyeztessük a Művelődési Osztállyal, illetve a Művelődési Házzal, hiszen ők többek között ezért működnek. Tóth Antal művészettörténész, aki akkor a szentendrei Ferenczy Múzeumban dolgozott, lett a „klubvezetőnk”. Ő fogalmazta meg a V-stúdió céljait. A hivatal azt is megígérte nekünk, ha találunk a városban egy helyiséget, ki fogják utalni számunkra.

- Tóth Antalt a hivatal választotta ki, vagy ő maga is rokonszenvezett veletek?
- Már nem emlékszem egészen pontosan. Talán mi kértük fel erre a feladatra, mert ismertük őt. És valóban létezett egy ilyen alapítási okirat, amelyet többedmagammal én is aláírtam meg Perjéssy Barna (a József Attila Művelődési Központból), Tóth Anti és még néhányan. A saját példányom már elveszett. Nem tudom, hogy hol lehet?! Bár szerintem a művházban kell, hogy lapuljon egy másolat belőle. Tehát kezdetben a V-stúdió a Pest Megyei Művelődési Központ égisze alatt működött.

- És kinek jutott eszébe, hogy a Stúdió Vajda Lajosról kapja a nevét?
- Megmondom őszintén, az ötlet tőlem származott. Két másodperc alatt kellett dönteni a kérdésben, mert nevet illett adni a „gyereknek”. Jó, mondtam, akkor legyen Vajda Lajos Stúdió, hiszen Vajda kiváló képzőművész volt, és tevékenysége leginkább Szentendréhez köthető. Mindez H. L. elvtárs irodájában történt a Városi Tanácson, mivel akkor ő volt a Művelődési Osztály vezetője. Igazán nem is volt jelentősége ennek a hivatalos gesztusnak. Nem is értem, miért merül fel szinte minden évben, újra és újra ez a probléma?! Ki tagja és ki nem a Stúdiónak?! Konkrét tagsága csak annak a szervezetnek lehet, amelyiknek van kezdete és van vége. A Szabadtéri Tárlatoktól kezdve, akik közénk kerültek, azokat én mind Vajda-tagnak tekintem.

- Mégis mi az, ami rangsorolta itt az embereket? Az a leginkább vajdás, aki a legtöbbet mozgott a Stúdió életében és érdekében vagy az, aki nívós művészetet hozott létre, s egyúttal le is telepedett a városban? Vagy mindhárom feltétel egyszerre?
- Nincs kritérium, nincs eldöntő tényező! Az soha nem lett kimondva, hogy kik alkotják a Vajda Stúdiót. Amikor például az első vajdás kiállítást csináltuk, Laca itt se volt, csak a képei. Az, hogy együtt ittunk, együtt kocsmáztunk meg szétmentünk és újra összejöttünk, önmagában még nem Vajda Stúdió. Márpedig itt többnyire erről volt szó. Ezen túl azonban tényleg keringett a levegőben egy bizonyos szellemiség, amelyet leginkább az életformánk működtetett. Hogy ebben a csoportban ki mennyire volt hangadó, s ki milyen energiával vett részt, mindenki egyénileg mérlegeli és ítéli meg. Ha valaki úgy érzi, hogy életének egy bizonyos periódusában Vajda-tag volt, akkor biztos, hogy az volt. Én efelé hajlok, mivel soha nem mondtuk ki a zárt tagságot. Szerintem a Vajda Lajos Stúdió olyan, mint egy fantom! Kié a Vajda Pince? A Vajda Lajos Stúdióé? De ki a Vajda Lajos Stúdió? Te is elég sokat foglalkoztál a Stúdióval, akkor te is egy vajdás vagy! Nekem tehát ez a probléma nem létezik.

- Viszont kétségtelenül látunk itt egy bizonyos lemorzsolódást. Én úgy veszem észre, hogy pontosan azok a kiállítók maradtak le és el, akik érzelmileg és gondolatilag nem tudtak azonosulni ezzel a szellemiséggel, de végül mégis csak kialakult egy „kemény mag” a Stúdió körül. Te hogy látod ezt a kérdést?
- Szerintem ez tévedés. Mert volt, aki abbahagyta, s volt, aki nem tudta vállalni ezt az életformát, sőt volt olyan is, akinél csak ideig-óráig tartott a dolog, de azután újra folytatódott a kapcsolat. Az én esetemben is erről beszélhetnénk. Két évig például le se néztem a Vajda-pincébe, ám amikor született egy jó, új ötletem, visszakanyarodtam a „kiindulási ponthoz”. Ezek szerint ezért a kihagyásért én se lennék vajdás? Amikor egy szellemiség él, mozog, alakul, az olyan, mint egy meghatározhatatlan ködgomolygás. Nem tudod, hogy hol a kezdete, s hol a vége, ha benne vagy. Az az igaz, amit érez az ember, ami van. Ez a fantomfelhő alanyi személyek, alkotó személyiségek összhatásából, átfedéseiből, egymásra vetüléséből áll. Ez egy változó-változékony folyamat. S lehet, hogy te, adott esetben ennek a szellemi ködgomolygásnak a kellős közepén találod magadat, mert pont akkor csöppentél ide, amikor ez a szellem a legintenzívebben működött. De az sincs kizárva, hogy senki sem emlékszik rád, mert bár huzamosabb ideig vettél részt ebben a forgásban-forrongásban, az a VLS történetének éppen egy langyos, „holt” időszakát jelenti. Ettől függetlenül a te életednek ez fontos mozzanatát képezi. Ebből következik, hogy a VLS-nek mindenki tagja, aki ezt így érzi, s így élte meg. Úgy gondolom, hogy maga a Stúdió, az összes agilis, új, aktív, kreatív, jó művészével mindig egy kis újjászületésen, egy kis változáson esett át. De azt is mondhatnám, hogy az alapokat 1975-76-ig raktuk le.

Ez volt az úgynevezett hőskorszak. S csak azokat tekinthetjük alapítóknak, akik ebben a kezdeti munkában részt vettek. Még egyszer megismétlem tehát: Ha valaki úgy gondolja, hogy a Vajda Stúdió azért szűnt meg, mert már egy éve nincs kiállítása a Pinceműhelyében, az szerintem rosszul fogja meg a kérdést. Amikor néhányan komolyabban kezdtünk el zenélni a 80-as évek elejétől fogva, és az energiáinkat tényleg ezek a koncertek kötötték le, bizonyos emberekben tényleg felmerült, hogy, vége a Vajda Lajos Stúdiónak. Pedig akkor jöttek mások és kitöltötték az űrt, amit mi hagytunk magunk után. Ez szerintem természetes dolog. Valójában egy pillanatra sem gondoltam arra, nem is mertem volna, hogy megszűnt a VLS. A VLS azonban nemcsak a Pince! Az igazi VLS azokból a külön-külön is létező „agyakból” áll, akik bár szerteszóródva élnek a „világ” minden részén, mégis egy bizonyos szellemiséget képviselnek...

- És a Pincét(!) végül is hogyan tudtátok megszerezni?
- Tulajdonképpen Matyó találta a pincét. Odacsalt, és nekem is nagyon tetszett. Elmentünk a Tanácsra, hogy megvan a hely, amit szeretnénk, és megkaptuk. Drobolich Tóni (Antal) adott nekünk előre kevert betont meg felszedett, bontott utcakövet, és megcsináltuk az aljzatot. Aki éppen ráért, jött és segített. Holdas Gyuri és Holdas János, Aknay, Matyó, és én meg még néhányan.

- A pontosítás végett utána jártam a dolognak. A Pinceműhely 1973. december 8-án nyílt meg ünnepélyesen, de lényegében 1974-től szerveződtek benne folyamatosan a kiállítások.
- Igen, de az első Szentendrén(!) megrendezett vajdás(!) kiállításunk 1973 júniusában volt a „kis művház” (József Attila Művelődési Központ) felső termében, ahol még Ikvai Nándor igazgató vakargatta le az „edwiníció/4-eseket” a képekről. Például volt nekem egy művem, egy kollázs, amelybe egy újságkivágást ragasztottam, s ezen a nyomtatványon az „E” betűk alá mindenütt egy 4-es számot rajzoltam. Azt mondták, csak akkor mehet a kiállítás, ha eltüntetem ezeket a számokat. Valószínűleg féltek attól, hogyha akarjuk, illegálisan is megcsináljuk a kiállításokat, s így több baj származik a tiltásból, mint az engedélyezésből...

- Végighallgatva mindazt, amit a korai évekről mondtál, felmerül bennem a kérdés, vajon te mint efZámbó István, mikortól számítod magadat művésznek?
- Igazándiból én máig nem számítom magamat művésznek. És azt sem hiszem el, hogy közülünk itt bárki is csak azért festene, mert rájött arra: én művész vagyok! Azt gondolom erről, hogy A Művészet, ha az élet perspektívájából nézzük a dolgokat, teljesen fölöslegessé válhat egy idő után. Mert egy egészséges, bölcs embernek már nincs szüksége a művészetre, nincs szüksége a festésre, az írásra stb. Az élet végső fázisában megszűnik a kiváltó ok, amely őt egykor ilyen jellegű tevékenységre sarkallta. A végén nem marad más, csak a létezés lényege. Ez lesz az ő művészete! Én úgy gondolom, hogy öregségünkre mindnyájan ide fogunk eljutni. Ha nem ide fejlődsz, akkor valami nincs rendben, valami nincs befejezve, akkor nem lettél felnőtt. Ezzel nem akarom megkérdőjelezni a művészet létjogosultságát és leértékelni a jelentőségét az ember és a társadalom életében. De én kezdettől fogva úgy vélekedtem erről, mint egy terápiás tevékenységről. Számomra a művészet nem más, mint terápia. Olyan terápia, amit addig csinál az ember, amíg meg nem szünteti a kiváltó okot, s utána csak mosolyog a saját boldogságán.

- Ezek szerint számodra (számotokra) fontosabb az életforma, mint maga a művészet? Mert úgy tűnik nekem, fiatal korotokban természetesnek éreztétek azt, hogy a saját fejetek után menjetek, hogy a saját felfogásotok szerint éljetek. S úgy látom, ezt az életformát bizonyos értelemben ma is élitek és őrzitek.
- Ez szerintem is nagyjából így van. Minden normális ember arra törekszik, hogy megtalálja és megvalósítsa a neki leginkább megfelelő életformát.

- De miért az életformába kapaszkodtok?!
- Azt hiszem azért, mert ebben találtuk meg a szabadságot. Én legalábbis nem bírtam elviselni semmiféle kötöttséget. Iskolába járni, besorolni, bejelentkezni, kitanulni, levizsgázni... Hát, nekem ez nem ment, nem megy! Nem ez a járható út. Én egyszerűen nem tudok olyan dologra figyelni, amire rákényszerítenek. Mindig a saját fejem után mentem...

- Köszönöm a beszélgetést.




© 2017, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «