A Sámán, aki Gazember is

Kertész Péter - , 424.hu, fortepan.hu

A Szamár-hegyre kapaszkodó utca sarkán, butikok, kisvendéglők szorításában furcsa kis ház áll. Itt lakik a híres-nevezetes Sámán, ha úgy tetszik, Gazember, vagy ahogy kevesen ismerik: Waszlavik László. A háromszög alakú, gyommal benőtt udvar mindenki számára megtekinthető, állandó tárlat. Valahonnan ideszármaztatott rozsdás nyomóskút, kiszolgált rokkant-autó, földből kinőtt néprádió, s különféle mágikus repülőalkalmasságok a legfőbb látnivalók.


Urbán Tamás fényképe, Waszlavik László rockzenész a keverőknél (1988)

Waszlavik „Gazember” László

Waszlavik „Gazember” László

A szomszédos szerb templomban nemrég harangozták a delet. Talán nem illetlenség bekopogtatni a mesterhez, bár közös ismerőseink óva intettek, hogy ilyentájt még korán lesz. Az ajtóra függesztett, elmosódott írás őket igazolja. „Különleges népszerűsége okán Sámán a barátait közép-délutántól fogadja, hangjukat felismerve. Hivatalos és más közeggel írásban érintkezünk, fontos esetben. Előzetes írásos bejelentkezés adhat alapot a személyes kapcsolatfelvételre.”

Így aztán, mint afféle más közeg, írásban érintkezem, kérve alkalmat, hogy személyesen beszélgethessünk. Tisztelettel, telefonszám, bármikor lehet hívni. Sokáig semmi, aztán egyszer csak megszólal az égi hang: ha nagyon akarom, este a Galéria presszóban.

Kölcsönösen pontosak vagyunk. A mester erős rábeszélésre hajlandó elfogadni egy gyümölcslevet, alkoholt nem iszik, s ilyen későn már kávét sem. Nem ámítom az olvasót, évek óta ismerjük egymást, miután mindketten Szentendrén lakunk, de a köszönésen kívül alig váltottunk pár szót. Ideje hát, hogy megkérdezzem: hogyan lehet megismerni a sámánokat a hangjukról?

A madárember vékony hangon derül egy jót, picit kortyol az italából, mielőtt válaszol: - A hang rendkívül fontos. Műsor közben gyakran tapasztalom, milyen hatással van a közönségre, ha az embernek megnyugtató, atyai hangja van, ami könnyen helyettesíthet mindenféle gondolati, zenei és egyéb információt.

- Értem. Eszerint az atyai hang sámáni ismérv.

- Egész biztosan az. A ráolvasásnak is valahol ez a hatásmechanizmusa, egy vegetatív, egy háttér-jelenség tulajdonképpen, ami jócskán tudatalatti... bár alattomos is.

- És aki felismeri a sámánok hangját, az maga is sámán?

- Nem. Másról van szó. - Semmi feddés a hangjában, mégis úgy érezem, mintha kedve lenne elrepülni inkább. - Az emberekben különböző mentalitások vannak. Van, aki szeret egy nyájba beállni, nagy közösségben, a többiekkel együtt hallani a hangját, és van, aki nem. Embere válogatja.

- Mégis, gondolom, te eredendően nem Sámánnak készültél, László. Tényleg: mikor szólítottak így utoljára?

- Lászlónak? Hú! Azt hiszem, annak idején, amikor még műszaki tolmácsként dolgoztam, akkoriban engedték meg maguknak a megrendelők ezt a megszólítást. Sok területet végigjártam eddigi életemben. Budakalászon jártam általános iskolába, ahol a biológia és a földrajz volt az erősségem. Majd matematika szakos gimnáziumba jártam, a Fazekasba. Természettudományos pályára készültem, számítógépes mérnöknek tanultam a Szovjetunióban. Lemberg-ben szereztem diplomát az egyetemen. Később zeneszerző, illetve ilyen rockzenész, vagy nem tudom, mi lettem.

- Miért hagytál fel a tanult mesterségeddel?

- Sok indoka volt, de szoktam néhanapján mondani egy nagyon tetszetős indokot, hogy szeretném az életet a teljes keresztmetszetében látni. Van egy ilyen igényem, bár lehet, hogy ez némi felszínességgel jár. Habár az mindenképpen lehetőség, ha az embernek többféle műveltsége és többféle gondolkodásmódja van. Előfordult már, hogy az egyikkel teljesen csődbe jutottam, és olyankor a másik segített kilábolni.

- Végül minek tartod magad?

- Nem tartom semmi különösnek. Ha valahová talán be lehetne skatulyázni - bár igyekszem beskatulyázhatatlanná tenni magam -, akkor leginkább ezermester vagyok. Magamban bízom a legjobban, s ezért a bútoraimat, az öltözékemet, a kellékeket, amikkel fellépek, a használati eszközeimet szeretem magam megcsinálni.

- Ez mind szép, de miből élsz?

- Mondom, azáltal, hogy megcsinálok magamnak mindent, elesek egy csomó felesleges kiadástól. Emellett van egy minimális egzisztenciám: koncertezem, kazettákat adok el. A Lyuk nevezetű kelet-európai alternatív centrum jelentetett meg egy kazettámat. Egyébként az utóbbi időben a látványosan berendezett színpadképről kezdtem átállni az irodalmi produkciókra, s a saját megzenésített verseimet adom elő a saját kellékeimmel. Így gazdaságosabb. Egy-két számot megcsinálok modern vendéglátós hangszereken, tehát szintetizátoron, ami teljes zenekar hatását kelti. Aztán vegyítem az élő produkció-elemeket a fél-play-back zenével - ami speciális folklór zene, az otthoni stúdiómban kotyvasztom össze - és a versekkel.

- Múltkoriban döbbenten ismertelek fel a televízióban a Beatrice szólistájaként. Nem akartam hinni a szememnek, miután én téged csendes, kávézgató nyárspolgárnak ismerlek. S egyszer csak szemérmetlenül röpködsz a képernyőn, mint egy dekadens albatrosz. Lehet, hogy összetévesztettelek valakivel?

- Nem, egész biztos, én voltam. A Feró ugyanis olykor mozgásművészként foglalkoztat, régebben billentyűztem és orgonán is játszottam. Végül úgy döntöttem, hogy a személyiségem mozgásban és versben sokkal olcsóbban megjeleníthető és főleg szuggesztívebb, mintha valamiféle technika mögé húzódok.

- Számomra, s meg ne haragudj, már az is meglepő, hogy te közönség előtt egyáltalán mersz megnyilvánulni.

- Hozzászoktam, hiszen 1970 óta foglalkozom aktívan közösségi zenéléssel, és amire eljutottam odáig, hogy színpadra kerültem, elhagyott a mikrofonlázam. De az igazság az, hogy nagyon nehezen vettem fel a mai formámat. Például a 76-os zenekaromban, ez egy ilyen betanulós, vagy más szóval etüd-zenekar volt - akkoriban még csak tanulmányoztam a könnyűzenei világirodalmat, s nem voltak saját dolgaim -, nem engedtek énekelni. Az öttagú zenekarból négyen énekeltek, de nekem a kapa- vagy fahangom miatt tilos volt megszólalnom. Később, a Beatricébe kerülve, próbálta a Feró ezt az ellenkezőjére fordítani, vagyis a hangtalanságomat eladni. Ami oda vezetett, hogy végül szereztem egyfajta rutint, és nagyjából meg is tanultam énekelni. Leszámítva a beszédhibát természetesen, de hát az nem árt, mert végül is hitelesíti az egyéniséget. A legtöbb zenekar azért csináltat magának különleges öltözéket, frizurákat, ezért festik ki magukat, hogy elüssenek a környezettől, és ez által egyfajta egyéniséget vegyenek fel. Nekem erre nincs szükségem.

- Mondd, és ez a sámánság hogy van? Te annál sokkal kulturáltabb vagy, sem hogy csak úgy elhatározd, holnaptól sámán leszel.

- Pedig ez majdnem, hogy így történt. Egy barátomtól, feLugossy László-tól kaptam egy sámánbotot, ami egyfajta kiválasztási gesztus volt. De azért nem kell véresen komolyan venni. Én ezt az egész imágót egyszerű metaforaként használom. Valójában számomra a sámánság eszköz a pogány kultúra elemeinek a továbbvitelére. Tudnivaló, hogy ez a kultúra a kereszténységgel párhuzamosan a mai napig jelen van a magyar kultúrában. Elsők között éreztem késztetést az elmúlt négy évtizedben arra, hogy közép-európai népzenét kortárs módon dolgozzak fel. Aminek nagyjából a könnyűzenei története az, hogy volt egy nagyon erős kultúrpolitikai meghatározottság, s ennek megfelelően főleg mediterrán slágerzenét, s általában mindenféle problémamentes zenét erőltettek felülről a népre, amelynek a történelme egyáltalán nem indokolta ezt a problémamentességet. A nagy rock-generáció ezzel szegült szembe keményen, miután magába szívta az angol rock-zene szellemét, s ebből a csetepatéból egyszer csak megszűnt a nemzeti zene folytonossága. Ezért fordultam a hagyományokhoz és próbáltam megkeresni a legrégebbi értéket, ami itt még adekvát lehet. Lényegében a sámáni imágó, mint allegória így illeszkedik a képbe.

- Igen ám, csakhogy közben Gazember is lettél. Ez különben a keresztneved is?

- Igen, miután szoktak Gazi-nak is szólítani. Egyébként is ez egy olyan fikció, mint ahogy egy pogány pap szerepét vállalom. A Gazember névnek több eredete is van, és én azért szeretem, mert mindenhol meglepetést szerzek az embereknek, amikor már megismertek, és rosszabbra számítottak a nevem alapján.

- Hány éves vagy, László?

- Negyvenhez közeledek...

- És milyen terveid vannak?

- Nincsenek nagyon különleges terveim, hacsak az nem, hogy amit csinálok, abból szeretnék iskolát teremteni. Az én koromban már ilyesmire is gondol az ember. Nem kötött, vagy intézményi formára gondolok, hanem csupán a szellemiségre. Úgy képzelem, hogy mesterkurzus szerűen próbálnánk mindenféle Közép-Európára jellemző hagyományt összefogni, és a kor szellemének megfelelően feldolgozni. Már együttműködöm más zenekarokkal, amelyek hasonló dolgokat csinálnak. Például a Vágtázó halottkémek - akikkel olykor közös istállóban mozgok - egyfajta fiktív zenét dolgoznak fel. Vagy balkáni eredetű jazzrockot játszik a Barbaro, amely a Gépfolklórnak az utóda, s a Laht el Bahtar nevű fiatal együttes is hasonlókat produkál. Ezeket próbálom összefogni, katalizálni. A Barbarot már levittem a Lyukba, s úgy fest, hogy most rendszeresen ott fognak játszani. Pedig a Lyuk azelőtt egy nagyon szűk toleranciájú, vonalas helynek számított, mostanra viszont már - s ebben van szerény részem - összefog mindenféle alternatív megmozdulást.

- Politizálsz?

- Különösebben nem. Mindenképpen örülnék, ha megtartanék valamiféle függetlenséget. Legalább is, mint előadóművész.

- Te, akár hogy is szépítjük, moszkovita vagy, kedves László. Nem vetették még ezt a szemedre ebben a tisztogató, nagytakarításra készülődő rendszerváltozásban?

- Eddig még nem. De én nem Moszkvában végeztem az egyetemen, hanem, mint említettem, Lembergben. Ami, mint tudjuk, monarchia volt, Lengyelország volt, és most Ukrajna. Mikor én ott tanultam, az ukrán nemzeti tudat fellegvárának számított. Ezzel kapcsolatban érdekes élményeket szereztem. Ha valamikor megjelenik a könyvem, abban ezek a dolgok olvashatók lesznek. Nem sajnálom egyébként, hogy Keleten töltöttem öt évet, megismerhettem egy világot, ami azért is érdekes, mert később sokat voltam Nyugaton, és így elég átfogó ismeretekre tehettem szert. Mert, gondolom, az nem árt, ha az ember bölcsességre törekszik.

- Mondanál valamit a könyvedről?

- Ez ideig egyetlen, önéletrajzi, filozofálgató, szórakoztató, behatárolhatatlan műfajú szakácskönyvnek nevezném, szóval olyan, mint Lenin összes művei. A címe: Waszlavik-Petőfi-Velorex összes kalandjai, avagy kelettől nyugatig. Még 1988-ban írtam, s eddig azért nem jelent meg, mert csődbe ment a kiadóm, amely politikai és rockirodalmat jelentetett meg egy kalap alatt, amíg életképes volt. Most jelentkezett több más kiadó, de az igazság az, hogy ülök még egy keveset a könyvön, mert felvetődött bennem idő közben néhány gondolat, s ezeket megpróbálom beleilleszteni a meglévő szövegszövevénybe, ami hát nem könnyű.




© 2017, Gino, hqnet.hu, iViktor, leányfalu.lap.hu, szentendre.lap.hu, szentendreicég.lap.hu, szvsz.hu
» validator «