Most már mindig boltost fog játszani « Vissza Török Monika - 2005.10.21. Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja » Bizonyos életkorban az ember boltost játszik, ha kell, ha nem. Aztán, ahogy nő, már mással játszik, jó esetben egészségre nem túl káros dologgal. Aztán van persze, a Terike, akit mindenki ismer a szentendrei Püspökmajor lakótelepen. Miért is ne ismernék? Huszonhárom esztendeje már, hogy az élelmiszerboltban dolgozik - tudósító például egészen a beszélgetésig tökéletesen biztos volt benne, hogy ő a vezető, mert ki is lehetne más, hiszen mindig ott van, mindent tud, mindenre válaszol. Tudósító most elnézést kér az érintettektől, de ez talán mellékszál. Terike - akit szinte senki nem ismer úgy, hogy Topits Róbertné - már nyugdíjas, de azért dolgozik - nem is annyira, mert muszáj, inkább mert el sem tudná képzelni az életét a bolt nélkül - tegyük hozzá: mi se a boltot a Terike nélkül. A picinyke asszony olyan fürgén szalad a gondolák közt, úgy húzza a sörösrekeszeket még mindig, hogy bármelyik huszonéves megirigyelhetné. Meséli, és nevet is hozzá, hogy bár ritkán fordul elő, de egyszer rajtakapott egy jó nagy darab férfit, amint nem tökéletesen legális módon próbált anyagmozgatással próbálkozni: azazhogy több karton cigarettát látta jobbnak a táskájába süllyeszteni. Más ilyenkor, ha már nem túl fiatal és nem is túl nagydarab, talán a békesség kedvéért úgy tesz, mintha nem látná, mert ki akarna egy frászt kapni egy ekkora embertől. De Terikét nem abból a fából faragták, a nagydarab férfi pedig valószínűleg a mai napig nem is érti, miféle forgószél tört rá derékmagasságban és ragadta el tőle ordítva a zsákmányt. Egyébként - talán az említett esetet kivéve - még senki nem látta mérgesnek, fáradnak vagy ingerültnek. A boltban naponta ezer-ezerkétszáz vevő fordul meg - és Terike mindenkit névről ismer. De nem csak hogy névről azt az ezer-ezerkétszáz embert, de még azt is hozzá, hol született gyerek, azt hogyan hívják, mikor fájt a foga, és a dédnagymama combnyaktörése mitől fog meggyógyulni. Elképesztő mennyiségű adat a jóságos mosoly mögött. Ugyan, mondja erre Terike, csak szeretem az embereket. Tudósító ezt ugyan nem érti, hiszen mi oka is volna szeretni az embereket, amikor olyanok, amilyenek, de Terike még a boltot is szereti. És még egyet. Utazni. Nyáron kapta magát és végigszaladt - csak így lehet elképzelni, hogy szalad, pedig hát busszal volt - a Loire völgyében, megnézte Párizst egy kicsit és most úgy tervezi, idén újra nekivág. Nekünk csöppet hiányozni fog, de megértjük. Heti « Vissza Török Monika - 2005.10.21. Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja » Most persze el kéne hosszan rugózni azon, hogy valaha a piac a közösségi élet tere volt, meg hogy micsoda ünnep volt, ha a tanyasi mezítlábas kölyök végre csizmát kapott a hetivásárban, meg lehetne idézgetni Mórát, Mikszáthot, de most úgysem erről van szó. A szentendrei piac például egyáltalán nem ilyen. Valaha biztosan kiválóan abszolválta a népi romantikában piac hívószóval behatárolhatóakat, de ma nem. Úgyannyira nem, hogy "rendes" helyekkel ellentétben, a legritkábban tolonganak nagy tömegek hajnalonta, hogy párától harmatos sárgarépát vegyenek. Igaz, a pékhez nem árt sietni, de annak is inkább az az oka, hogy a kenyér meg a kifli finom, és legalább egyszer egy héten legyen friss, meleg az asztalon. Hanem a szentendrei piacnak megvan a maga különlegessége. Például rögtön a pék előtt pultot foglaló savanyúság-árus - nem tudom, kinek milyen képességű a nagymamája savanyítás-téren, de ez biztosan jobb. Ráadásul, és ezért érdemes a srácokat kirázni viszonylag hajnalban, minden méreten aluli kap kóstolót az uborkából, amit úgyse kér, és máris nyert ügyünk van. A savanyúságos mögött aztán ott az aranybánya: antiknak azért nem nevezhető könyvek, delfin-sorozat, nagy indián könyv még a régi szép időkből, sárga, puhaborítású rejtőjenő, meg ami szem-szájnak ingere. Nem olcsó, mégis érdemes szerdán vagy szombaton azzal kezdeni a napot, hogy az ember megörül valaha volt ifjúsága rekvizitumainak. És ha már rekvizitum, a könyves mellett van az idős úr pultja. Nála minden kapható, amit álmunkban sem mertünk volna felidézni: a kakukkos órától a hátborzongató hangú, szovjet aranyozott vekkerig, búvárszivattyú a volt orosz katonai egységektől. Az úr nem feccöl különösebb időt abba, hogy kincseit időrendben vagy bármilyen értelmezhető logikai sorrendbe tegye: egyik kosárban ez van, a másikban az, guberálós típusú gyerekeknek - és persze az apjuknak - ideális. Nem mondom, hogy zöldséget, gyümölcsöt nem lehet kapni a szentendrei piacon, mert lehet, bár elképesztően drága és a minősége is erős középosztály, de nem is ezért járunk ide. Hanem hogy a kolbászos bácsi kedvéért, akinek van összesen vagy három foga, de mindenkinek nagyon alaposan elmeséli, hogyan lehet a kolbászt forró víz alatt megkopasztani, és hogy miért ne adjunk a csecsemőkorúaknak borzasztóan erős paprikát. Ugyanitt mézes dió is, nagy tételben. Aztán a pálinkás bácsi is itt van, aki - nem mondjuk meg, melyik soron - valami fedőtevékenységet folytat, tán két fonnyadt karalábé mellett ül, viszont ha szépen kérjük, előhúzza a házilag főzött, kerítésszaggató pályinkáját, ami brutálisan erős, viszont nem fáj az ember feje tőle másnap - már ha megtalálja. Persze, mint minden piacot, a szentendreit is elérte a multikulti. A hátsó traktust elárasztották Gagyiland lovagjai, dzsogging, dorkó és tanga bőviben kapható. A hídnál pedig egészen nyilvánvalóan eltulajdonításból származó zoknikat kínálnak - de hát rendes szentendrei nem is ilyesmikért jár ide, hanem csevegni, összefutni a műgyűjtővel, az iskolaigazgatóval, a kétkezi keramikussal, festővel, a szomszédban lakó szobrásszal és az elvetemült újságíróval - nicsak, mégiscsak sikerült visszakanyarodni a piac közösségi szerepére. Piknik « Vissza Török Monika - 2005.10.21. Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja » A lángos jó tejfölösen. Vagy fokhagymásan. Vagy sajtosan. Tudósító például az összessel együtt szereti, de úgy nagyon, mert olyan klasszul egészségtelen. Na de. Lángost manapság már nemigen kapni. Utoljára igazi lángost a Művészetek Völgyében, Kapolcson árultak, de hártyavékony volt a közepe és száraz a széle, ráadásul sajnálták a rávalókat, lásd még tejföl, fokhagyma, sajt. Lángost ma már nem találhatni akárhol. Kenyérlángost, azt igen, mert az olyan klassz hagyományőrző. De az valahogy nem az igazi. Aztán vannak a látványpékségek, de ott meg látványlángos van, ami szintén nem az igazi. Hol vannak már a régi piacok, ahol kegyetlen csúf bizsukat és eszelősen jó lángosokat lehetett kunyerálni nagymamától? Azazhogy van azért még egy hely, az utolsó talán. Szentendrén, a Dumtsa Jenő utcában áll egy irgalmatlanul randa kis épület, műemlék, nyilván, itt minden az. Nos, ebben a kis házban van egy hetvenes évekből ittfelejtett randa kis bolt, a lángosos. Valaha volt itt kolbász és sült hekk is, ma már csak lángos, de milyen! Például olcsó. Például, ha szerencséje van az egyszeri éhezőnek, ott dagasztja a fiatalember az orra előtt. Például az biztos, hogy nem a bolt hátuljában mikrózza, hanem ott dobja a vendég orra előtt a fröcskölő olajba. Ez ad ugyan némi klimatizálást a helyiségnek, de kit érdekel. És a lángos olyan, hogy még hosszú percekig kell a vásárlónak dobálnia egyik kezéből a másikba, mert forró, aztán, míg végigsétál a szentendrei utca kirakatai előtt, láthatja saját arcát, amint a lángos olajától és a földöntúli boldogságtól ragyog. « Vissza